Chapter 19

Hello mindenkinek! Direkt nem akartam annyit váratni az új résszel, mivel több mint 250 volt a megjelenítés,és 4 komit is kaptam! Na meg persze MA KÜLÖNLEGES NAP VAN! :D :)
A furi az, hogy 20 részesre terveztem az elején a blogot, de annyira elhúztam, hogy még csak itt a 19.-nél kezd történni már a fő esemény.. :D
Remélem mindenkinek tetszeni fog, habár ebben a részben csak amolyan milyen az élet a táborban lesz... :D
Jó olvasását, és VÉLEMÉNYEZZETEK! :D


-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

~Harry~

A srácok rendesen letoltál Liam-et, amiért repülőre mert jelentkezni, de én azt hiszem megértem. Ha már levizsgáztunk ebből, és hasznunkat is tudják venni, akkor miért ne? Jó, persze én sem nagyon akartam először menni, de a barátom és nem hagyhatom cserben. Legalább együtt leszünk és tudunk vigyázni egymásra. Minden esetre féltem Liam-et, mindig is Ő volt az az ember közülünk, aki bármit megtett értünk. Ha kellett össze is verekedett valakivel, csak azért, hogy mi megússzuk a bajt. Ő a felnőtt közülünk, és éppen ezért is nem akarom magára hagyni. Tudom hogy képes lenne valami őrültséget csinálni, még akkor is ha az az éltébe kerülne. 

Furcsa volt ott állni órákon keresztül és azt hallgatni miért is vagyunk itt. A tábornok éles hangjától, pedig kirázott a hideg. Az egész tábor az Ő beszédétől harsogott. Meg kell, hogy mondjam kezdek félni tőle. Ijesztő tekintete van, és olyan nagy darab, hogy simán el is bújhatnák mögötte. Talán még Paul-nál is nagyobb.

- Mivel a királyi család és a Francia uralkodó elég nagy össze tűzésben áll, fel kell készülnünk arra, hogy megtámadnak. London déli részét, jelen esetben ahol most vagyunk, vissza akarják szerezni és mi ezért is vagyunk itt. Ez már Anglia része több ezer év óta, és nem hagyhatjuk ezt! - miközben már vagy századjára elmondta ugyan azt a szöveget, fel s alá járkált. 

- Közlegények! Oszoljatok! - mindenki számára ez a szó jelentett ma a megváltást. Ez annyit tesz, hogy este hétig, senkinek semmi dolga. Ugyan is 7 órakor lesz az első kiképzés szerű. Időre kell végig csinálnunk az akadálypályát, s akinek nem sikerül azon az időkereten belül végigmennie rajta, amit  kiképzők mondanak, addig kell csinálni, míg tökéletes nem lesz.

A barakkunk felé vettük az irányt a srácokkal. Végre egy kicsit lepihenhetünk, de legfőképpen lassan vacsora idő, habár ahogy láttam nem a legfinomabb kaját főzik. Előttem toltak előttem egy nagy kocsit, amiben porból kifőzhető kaják voltak. Aztán a konyha előtt is elsétáltam, ahol egy hatalmas lábosban, ami körülbelül 1 méter magas lehet, abba öntötték a port és mellé a vizet.

A táskánkat felvettük a földről, ahová ledobtuk és barakkunkba mentünk be. Hatalmas "szoba" volt, ahol az egyik oldalon pontosan 50 ágy sorakozott és a másikon is ugyan ennyi. Emeletes ágyak voltak, azok előtt egy-egy láda. Már csak 3 ágy volt szabad, amit gyorsan el is foglaltunk. Én Lou-val aludtam, Ő lent, én pedig fent. Felmásztam az ágyamra és a táskámból előhúztam egy fényképet, amit az ágy végben levő

vastáblára ragasztottam fel. Gemma, anya és én vagyunk rajta.

Átpillantottam a mellettem levő ágyra, ahol Liam bús képével találtam szembe magamat. Dani-ről szorongatott egy képet a kezében, s láttam, hogy könnyeit is próbálja elrejteni. Lehet, azt hiszi senki nem látja, de én igen. Nekem ez a négy srác nem tud hazudni, még akkor sem ha akarnak. Kiismertem őket már annyira, hogy minden rezzenésükből tudom, mire gondolnak és hogy mit éreznek.

A táskám egyik kisebb rekeszében tovább kutattam, s egy fehér borítékot találtam benne. Gyönyörű kézírással volt ráírva nevem. Sejtettem kinek a neve lehet. Félve, remegő kezekkel bontottam fel és néztem a levelet, aminek széle rongyos volt, tehát az a személy aki írta, sírt közben.

"Kedves Harry,
beszéltem a lányokkal, és tudom, hogy miattam ittad le magad folyamatosan! Bűntudatom is van amiatt, hogy így, ott hagytalak. Sajnálom, csak ennyit tudok mondani. Tudom, hogy a bocsánat kérés miatt, nem fog az összetört szíved helyre jönni, de el kellett jönnöm. Érzem, hogy nem én vagyok számodra az igazi. 
Tudom, hogy az a lány, aki számodra a nagy Ő, most téged vár, és álmodozik, hogy vajon mikor találtok egymásra. Én is szeretlek Harry! 
Jess.,,

Szeret, még mindig szeret, de én már kezdem kevésbé. Most már csak egy nő van az életemben, akit teljes szívemből szeretek, és tudom hogy Ő ha felnő, még akkor sem fog megbántani. Lux az, Ő az egyetlen hölgyike, akiben teljes mértékben megbízom, Ő az én kis szerelmem.

~Lou~

Nem sok cuccot pakoltunk be magunknak, csak a legszükségesebbet. Boxereimet, és zokniimat betettem a pólóim mellé, majd lecsuktam a láda tetejét. Vissza ültem az emeletes ágy alsó részére, s elővettem én is egy fényképet. Mindenki hozott magával, s nem csak mi öten, hanem a többi fiatal srác ágyánál is találtam.
Eleanor volt rajta, a másikon pedig a kisbabánk ultrahang képe. Az első kép, ahol még csak 1 hónapos, de még is olyan tökéletesnek látom.
Ő még nem is sejti milyen szerencsés kisbaba lesz. A szemem fénye már most, mi lesz akkor ha megszületik? Minden meg fogok neki adni, amit csak kiejt a száján, megkapja. Nem szeretném, ha valamiben is hiányt szenvedne.

A ajtó miatt féltem a legjobban. A rajongók még nem tudják, hogy El terhes, csak azt, hogy eljegyeztük egymást. Rettegek megmondani nekik, mert tudom vannak közöttük elég elvetemültebbek is, akik képesek lennének megverni Elt-t. Azt mondta megmondja neki, de én nem igazán örültem neki. Féltem Őt és féltem a kicsit is.

Ismét megszólalt az a bizonyos kolomp, de most nem a sorakozót jelezte, hanem az ebédet. Sietve tolakodtunk ki az ajtó, s próbáltunk egyre előrébb jutni, de sikertelenül. Az ebédlőben egy tálcát és papírt tányért fogunk, majd a konyhás nő előtti sorba álltunk. Niall állt előttem, s mikor a hajhálós, dagi néni a tálcájára vágott egy merőkanálnyi fehér valamit, eltorzult az arca.
Lehajtott fejjel léptem előre egyet és vártam, hogy a "szakácsnő" belevágja a tányéromba az ehetetlennek tűnő trutyit.
- M-Meg kérdezhetem mi ez? - szemei lángokat szórtak, s azt hisze hiba volt ezt a mondatot kiejteni a számon. Szemei szinte villámokat szórtak, karjában pedig a merőkanál kezdett elhajolni.
- Kaja, te hálátlan kölyök, következő! - közel hajolt hozzám, aminek hatására éreztem a büdös leheletét. Fogai között sziszegte a szavakat, de még belátást nyerhettem sárga, mű protkójára, ami közt ott volt a kaja maradék. Ha most nem lennék berezelve ettől a nőtől idehánynák, de szerintem még azt is felnyalatná velem.
Fehér pólómnál fogva rángatott el egy asztalhoz, és nem finomat ültetett le a vele szemben levő székre. Hatalmasat nyeltem, s remegésemet elnyomva néztem fel rá.
- Most edd meg szépen, az egészet! - komolyan mondom rosszabb ez a nő, mint Paulból 1000. Nem akartam ujjat húzni egy hatalmas betontömbbel, ezért inkább megfogtam a kanalamat és bele mártottam, a nem éppen íncsiklandozó ételbe. - Edd meg te gyerek! - becsukott szemmel kaptam be a kanalamat és vártam, hogy ennek a valaminek az íze elmúljon a számban. Szörnyű, borzalmas volt. Ezzel a két szóval lehet ezt csak leírni. - Most remélem megtanulod, hogy itt a hadseregben, nem érdekel senkit ha éppen apuci kicsi fia vagy, vagy ha nagy világsztár. Itt senki nem vagy, ezt jegyezd meg! - hatalmasat vágott az asztalra, majd végre elment. Még a vér is megfagyott bennem, hisz én csak annyit kérdeztem, hogy i ez, amit éppen a tányéromba rak. Szívesen lett volna kedvem szájalni, de ezzel a nővel, szerintem senki nem mer kekeckedni.

Mindössze 10 percünk volt megebédelni, majd mindenkit kizavartak az ebédlőből. A srácok faggatóztak, hogy mi volt ez az egész, de én nem akartam újra felidézni.
A barakkunkba vissza érve, a táskámból előhalásztam egy papírt, meg egy tollat és írni kezdtem a számomra legkedvesebb embernek. Neki, aki minden egyes percemet képes bearanyozni, akár a mosolyával. Ha rá gondolok, boldog leszek. Őt senki nem veheti el tőlem, mert már az enyém.

~ Niall~

Mindhiába volt ehetetlen a kaja, annyira éhes voltam, hogy megettem. Minden egyes morzsát, és darabkát megettem a mi a tányéron volt. A hasam még is minden egyes percben jelzi, hogy nem vittem be neki elég táplálékot. azt hiszem itt azokat a pluszokat le fogom adni, amiket felszedtem pár napja.

Elérkezett a 7 óra mi pedig az ágyaink előtt álltunk tisztelegve, s vártuk kiképzőnket.
- Közlegények, sorakozó! - csak egy hangot hallottunk, de az embert nem lehetett látni. Mindenki eszeveszettül kezdett szaladni az esőbe, persze mi is ezt tettük. Az idő szörnyű volt, úgy szánkáztak le az eső cseppek, mintha dézsából öntötték volna őket.
Amint elmondták mi a feladat mindenki rohanni kezdett egy hatalmas fal felé, amin át kellett mászni. A gyorsabbaknak percek sem kellettek, azonban az újabb fiúknak, már kicsit nehézkesebb feladat volt. Miután átjutottam ezen az akadályon, következett egy sártócsa, és afelett egy kötél. Át kellett rugaszkodni a másik oldalra, nekem megcsúszott a kezem, így a sárban landoltam.
- Ne már! - ülltem fel és leráztam magamról a szutykot.
- Gyere haver - Liam kinyújtott karral állt előttem, majd felhúzott a földről. - Megtudjuk csinálni! - fejével biccentett egyet, és mosolyogva futottunk tovább. A többi akadályt, nagyjából ügyesen végig vittük és a a megszabott időm belül sikerült teljesítenünk.

Azt hiszem első napnak, talán nem volt olyan rossz, de tudom, hogy ennél már csak rosszabb lesz...

Szóval, és most jöjjön a napunk fénypontja!! :D Mivel azért hozta ma Új részt, mert VALAKINEK ma van a szülinapja. S ez a valaki, Liam James Payne. 
El mondom most nektek hogyan lettem Directioner!
Szóval, 2 lány miatt, akiket nem nagyon szívlelek, rájöttem miket hallgatnak, kikért vannak oda és ez a banda az 1D volt. Nem tudom miért titkolták, hisz én büszke vagyok arra, hogy Directioner vagyok, de mind egy. Meghallgattam a WMYB-t és beléjük szerettem.
Liam volt az első ai megfogott, mert egyszerűen tökéletes volt, már akkor. Olyan szerény és ártatlan volt, de mind ez csak VOLT. Én annyira sajnálom, hogy többen megutálták, de nem tudom megérteni őket, hogy miért? 
Mit is ártott neki ez a fiú? 
Ő, az aki mindent megtesz a rajongókért, vissza követi őket twitteren, megáll velük fotózkodni. És ha ezt egyszer nem teszi meg, akkor mindjárt az a reakció, hogy: " Harry-t jobban szeretjük,,?
Tudom, hogy semmi esélyem nála, de reménykedem, úgy ahogy mindenki más.
10% esély, hogy látni fogom valaha.
És az, hogy bekövet twitteren 1/100000-hez, de még akkor sem fogom megutálni, mivel tiszteletre méltó ember...
Szeretünk Liam Payne!!
HAPPY BIRTHDAY DADDY DIRECTION!!!!

Chapter 18

Hellóka mindenkinek!! Szuper izgis résszel jelentkezem, ami elég sok fantáziával van megfűszerezve… Vannak benne lehetetlenebbnél, lehetetlenebbnek tűnő képzeletek, de próbáljátok meg elképzelni és akkor érteni is fogjátok! J

Az oldal megtekintése egyre jobban magaslik, de a komik száma sajna nem :/ na nem baj, nekem ez is elég! 

VÉLEMÉNYEZNI MÉG MINDIG SZABAD!!! 

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

~Liam~

Az autóból kiszállva egy hatalmas fuvallat járta át minden egyes porcikámat. Meleg érzés árasztotta el a testemet, ahogyan a barátaimra néztem. Mellettem állnak jóban rosszban és nem akarom elveszíteni őket. Én vagyok Daddy, nekem kell Őket újra összehoznom a barátságot a széthullásból.
- Gyertek ide! – tártam ki mindkét karomat, s a srácok sorba jöttek. Egy igazi 1D-s ölelést sikeredett csinálnunk.
- Mi mindig itt vagyunk egymásnak! – Niall.
- Számíthatunk egymásra! – Harry.
- Örökké barátok! – Zayn és Lou.
- Bizony, örökké barátok – mondtam ki én is. Csak ennyi kellett ahhoz, hogy máris érezzük azt, hogy mi vagyunk a legjobb barátok a világon. Minket még egy háború sem választhat szét, akár mi is történjen itt.
- Na gyerünk kislányok! – a kopasz pasas, aki nemrég felsorolta a nevünket megindult egy épület felé, ahova nekünk is követnünk kellett. Mögöttünk a hatalmas vaskapu bezáródott. Félelmetes volt. Mindenhol gyakorlatozó embereket lehetett látni, akik meggyötört arckifejezéssel pillantottak néha felénk. Volt mikor egy hatalmas falra próbáltak felmászni, de olyan is megesett, hogy egy hosszú kifeszített szögesdrót alatt csúszkáltak a sárban. Néhol fegyvereket tartottak a kezükben és azzal céloztak egy-egy táblára majd elsütötték a vasból készült puskát. Az elmém elképzelte, ahogyan ez az egyetlen ólomgolyó áthatol a bőrön és szétroncsolja azt a testrészt, ahova lövik. Szörnyű fájdalom érződhet és az agy ebben a pillanatban csak erre az egyetlen sebre tud gondolni, ami esetleg a halálba vezethet.

A sárga falú épületből beszélgetés zaja hallatszott ki. Ahogy beléptünk az ajtón, több félmeztelen fiúval találtuk szembe magunkat. Bal oldalt egy kis helységből adogatták ki nekünk a katona ruhákat, aminek az ablaka be volt rácsozva. Egy kis lyukon adtak ki nekem egy ruhát. Itt ránézésből állapítják meg az emberről, hogy még is milyen mérete van.
- A civil ruhákat, telefonokat és értékeket a másik ablaknál leadni! – ordította el magát egy férfi az ablak mögül, amire mind az öten összerezzentünk. A kezemben levő ruhával és a tetején pihenő bakanccsal indultam meg az egyik szék felé, ahol elkezdtem kigombolni kockás ingemet. Frusztráló, hogy ennyi pasi előtt kell  levetkőzni, de itt nincs kivétel.
A srácok is mellém léptek, majd mindannyian vetkőzni kezdtünk.
A terepszínű nadrág a fehér póló tökéletesen passzolt rám, ahogyan mindegyikőnkre. A bakancsban találtam egy nyakláncot. Az ujjam közt pörgettem, mire rájöttem mit is jelképez ez a tárgy.
Az ovális nyakláncon egy hosszú kis átlyukasztott vonal található. Ennek segítségével könnyen félbe lehet törni, és ha ezt valaki megteszi, akkor én már meghaltam. Mindenki nyakában ott lógott ez a bizonyos dögcédula, amit már én is nyakamban hordozok. 

Egy hangos kolompszerű valamit lehetett hallani. A srácokkal egymásra néztünk, majd a többi fiatalra és öregre, akik szaladtak ki. A sisakomat a fejemre húztam, és én is megindultam arra amerre a többiek is.
Az összes férfi oszlopokba és sorokba rendeződött. Nem mi voltunk az egyetlen újoncok, hanem körülbelül még rajtunk kívül vagy több száz srác. Mi is követtük az öregek példáját és beálltunk.  Új volt az egész helyzet és itt senki sem akarja megmondani még is mi merre van. Már pisilnem is kell, de persze azt sem tudom hol találok egy WC-t.
- Újoncok, figyelem! Mivel a vadászgépekre embereink nagyon kevesen vannak, ezért akik egy kicsit is értenek a repülőkhöz, azok jelentkezzenek! – millió gondolat, érzés átfutott az agyamon, amikre nem tudtam magamban reagálni. Emlékszem 2 éve Harry-vel jelentkeztünk egy tanfolyamra, csak úgy poénból.

„- Payne, maga jön! – kiabált az oktató a repülő mellől. Harry-vel egy utolsó pacsit váltottunk majd elindultam a vadászgép felé. Milyen furcsa, hogy most ebből vizsgázom, miközben még a jogsim sincs meg. Beszálltam a hatalmas gépbe és ideges szorongással indultam neki az utamnak.

Alig egy óra múlva már büszke „jogsi” tulajdonosként szálltam ki.
- Sikerült neked is? – Hazza izgatottabban várta az eredmény megtudakolását, mint én.
- Hát persze!”

Azóta talán tízszer voltam repülni, de úgy érzem az valahogy felszabadít. Mentesít minden gondom alól, és olyankor nem létezik lehetetlen. Számomra nem. London minden egyes repülhető szegletét bejártam, és nem tudtam megunni. Többször is körbe mentem egy szép táj, vagy épület felett.
Harry-re pillantottam, aki jobbra-balra illegette a fejét, amit azt jelentett meg ne próbáljak jelentkezni. Megbánó pillantást vetettem négy barátom felé, majd elindultam a többi ember felé, akik már felsorakoztak. Ha már itt vagyok, és repüli is tudok, akkor ezzel még jobban segíthetem a hazámat. Beálltam a sorba, s vártam hogy én is sorra kerülhessek.
- Haver, miért tesszük ezt? – Hazza rekedtes hangja megijesztett, nem számítottam rá.
- Menj vissza, neked nem kell jönnöd.
- Csak nem hagylak magadra, meg vagy buggyanva?
- Köszönöm! – visszafordultam az asztal felé, ahol már én voltam a soros.

Az egyenruhában ülő férfi végig nézett rajtam, s egy félmosoly kíséretében a papírra kezdte firkálni a nevemet. Kopasz fején egypár izzadságcsepp virított, szemeiben pedig düh és boldogság lakozott. Meg kell szoknom a tényt, hogy itt minden kiképző, őrmester, ezredes és sorolhatnám még, kemény és szívtelen. Elnyomják az érzéseiket és nem foglalkoznak a hiánnyal, ami a szívükben lakozik. Biztos vagyok benne, hogy mindegyiküknek hiányzik valaki otthonról. Mindenkinek van egyetlen olyan ember vagy esetleg több is, aki hiányzik.
- Payne, tudod a lányom nagy rajongód! – Ő az egyetlen ember aki eddig még nem ordítozott, és nem is köpködött össze. A mondata hallatán mosolyognom kellett egyet, hisz tudja a nevemet.  

Általában a Directioner szülők csak a keresztnevünket tudják, de azt is csak azért mert nap mint nap hallják a gyerekük szájából. A dalokat már megszokásból dúdolgatják, és nem kezdenek gúnyolódni, mert tudják, hogy ezzel a saját gyermeküket bántják meg.
- A ma esti koncertre kapott jegyet, szinte depresszióba esett, mikor megtudta, hogy hova készülsz. Az anyja nem lehet vele, mert meghalt és csak én vagyok neki, meg te! Most pedig nővéremnél lakik, aki folyton jelenti nekem, hogy hogyan van és persze én is neki, hogy te élsz-e még! – elmerengve mondta a szavakat, s szerintem még maga sem sejtette miket mondott el nekem. Furcsa egy őrmester az biztos, de azt hiszem kezdem megkedvelni. Ő közvetlenebb mint a többiek, de talán ez mind azért van mert sokat szenvedett már az évek során.
- Sajnálom uram! – más nem jutott eszembe, habár a sajnálatból mindenkinek jut elég. Felnézett szemeimbe, amiket szinte már könnyek lepték el, de próbáltam takargatni. Kék szemei megértést és bánatot sugároztak. Bólintott egyet és közben mosolygott is.
- Mennyi tapasztalatod van? – komor hangnemre váltott, mivel a tábornok érkezett felénk. Mindenki, aki mellett elment nagy tisztelgésbe fogott, s mikor hozzánk is oda érkezett, mi is megtettük.
- 2 éve tettem le a vizsgát, és repültem már azóta párszor, Uram! – bólintott egyet és megint firkantott a papírra valamit, majd intett, hogy jöjjön a következő.

Új dolog ez az egész számunkra, s azt hiszem nehéz is lesz beilleszkedni. Megszokni, hogy ez nem egy játék, ahol ha lelőttek újra kezdheted. Mindenkit Uram-nak szólítani, akit kell, és tisztelegni annak aki kiérdemelte. 

Egy biztos, már most Haza akarok menni....

Chapter 17

Hello, itt is a rész ahogy ígértem, bár csalódott vagy amiatt, hogy egyre kevesebb a komik száma... Pedig látom a napi megtekintésből, hogy elég sokan jártok itt!

Köszönöm szépen még is a 2 komizónak, és a +4000 oldalmegjelenítést!!

Ügyik vagytok!!

Ebben a részben sok érzelem, van de még is nagyon nehéz volt megírni... Főleg inkább a vége volt a nehezebb, mivel ott már kezdődik a háborús rész/bevonulásos rész, és ott nem tudtam mit kezdeni, de akövi rész már azt hiszem könnyebb lesz...

De nem szövegelek annyit... KOMIZZATOK? PIPÁLJATOK! VÉLEMÉNYEZZETEK CHATBEN!!! :) Megköszönöm, egy résszel, ami hamarabb jön!

Jó olvasását!

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

’ Az egyik legjobb barátom voltál, de még is itt hagytál. Miért veszítjük el azokat az embereket, akiket szeretünk? Miért nem lehet minden végre jó? Miért? Mert ez az élet!’

~Niall~

Egy utolsó üzenetet pötyögtem be a szüleimnek, és a küldés gombra irányítottam az ujjamat. Hihetetlen ez az egész. Nem rég még boldogan énekeltem a rajongóinknak, most pedig alig fél órám van arra, hogy feldolgozzam mi is történik velem. Igazságtalan az élet. Túl sok pofont osztogat, és elveszi azt, amit mindennél jobban szeretünk.  

’Anyu, és Apu,
nem akarom, hogy sírjatok miattam, de azt sem hogy ne hiányoljatok. Én csak annyit kérek tőletek, hogy tegyetek úgy, mintha turnéra mennék. Én is ki vagyok, de erős maradok. És ezt kérem tőletek is, Maradjatok Erősek!!  ~Nialler…’ 

Sajnos csak egyetlen egy árva napot tudtam otthon eltölteni, de még az is túl hosszú, és keserves volt. Mindig síri csend volt, és anya nem is igazán tudott főzni. Minden ételt elrontott. Vagy sós lett, vagy pedig íztelen. Nem tudott semmire sem koncentrálni, úgy ahogyan én sem a tegnap esti koncertre. Elég sok szám közben elpityeredtem, mert tudom lehetséges ez az utolsó koncertem.
Clar, az aki minden egyes napomba vidámságot csempészett. Amikor bementem a Nando’s-ba hatalmas mosoly terült szét az arcomon, mert Őt láthattam. Hiányzik, rettentően. Az a 3 hónap amit együtt töltöttünk, ráébresztett arra, mennyire is erősnek kell lenni ahhoz, hogy szinglinek tudjunk lenni. Borzalmas azt nézni, hogy Dani és Liam vagy épp Lou és El nyalják, falják egymást. Nekem pedig nem marad más, mint a párnám. 

Végig néztem a szobán ahol mind a nyolcan helyezkedtünk el. Mindenki a telefonját nyomkodta, és volt aki mellé egy-két könnycseppet is hullajtott.
Harry mindig is érzékeny típus volt, soha nem bírta a búcsúzkodást vagy éppen a szakítást. Pont ezért is van az, hogy nincs is barátnője. Jess megérintette a szívét, de biztos vagyok benne a sors tartogat neki egy olyan lányt, aki tökéletesen is passzol hozzá. Mind alkatilag, mind személyiségileg. Olyan lesz mint Ő.
Most is folytak a könnyei, pedig próbálta takargatni. A vizes arcán ismét végig folyt egy könnycsepp, amit most kivételesen nem törölt le. Tudom, hogy az anyukájával beszélget. Ő a legfontosabb nő a számára, bármit megadnak érte.  A sajtó által kreált rosszfiús, csajozós Hazza most megtört.

~Zayn~

 Perrie arcát simogattam miközben végig néztem én is a többi fiún. Niall-el összetalálkozott a tekintetünk, de hamar el is kaptuk egymásról.
Fáj a tudat, hogy ez a háború a barátságunk rovására mehet.
Fáj, hogy már senki sem a régi, és nem mondunk egymásnak semmit sem.
És a legjobban az fáj, hogy kezdem elveszíteni a legjobb barátaimat, azért mert már nem beszélgetünk annyit egymással, mint régen. Semmi nem olyan mint hónapokkal ezelőtt, de ezzel tisztában is voltam. Azt viszont nem gondoltam, hogy senki nem fog senkivel beszélgetni. Mindenki magába zárkózva üldögél egy fotelba és várja azt a bizonyos időt, ami húsz perc múlva elérkezik. 

Már most hiányoznak a barátaim, a családom, és a barátnőm. Félek, hogy elveszíthetem a legjobb embereket az életemben.
Bradford Bad Boy félni kezdett!

~Lou~

- Minden rendben lesz! – kötelességemnek érzem azt, hogy mint a legidősebb a bandában, valahogy segítsek ebben a helyzetben a barátaimon. Mindannyian szomorúak és csalódottak vagyunk, de kötelességünk menni. Nem hagyhatjuk a hazánkat cserben, és a korunkbeli fiúk is ugyan ezt megteszik. Ők sem adják föl, ahogy mi sem.
- Minden rendben lesz! – ismételtem el még egyszer, csak ezt az ölemben elhelyezkedő lánynak suttogtam. A fiúk rám sem bagóztak, ahogy azt mostanában megszokhatnám.
- Na ide figyeljen mindenki! – álltam föl és tenyereimet összecsaptam. – Mi vállaltuk ezt igaz? Tudtuk mi ennek az egésznek a tétje, de akkor beleegyeztünk. Ti is akartátok, úgy ahogy én is. Nem lesz semmi bajunk sem, mert lesz egy kisebb kiképzés, amin részt veszünk. Boldogulni fogunk. De tudjátok mit, ha meg kell haljak, akkor boldogan fogok! Meg volt mindenem, és soha semmiben nem szenvedtem hiányt, úgyhogy szerintem megerőltethetnétek ti is a hangszálaitokat, mert ez az egész a barátságunk rovására fog menni – könnyes szemekkel mondtam ki a szavakat. Kicsit feljebb emeltem a hangomat egy szinttel, mert kezd elborulni az agyam. 

Ismét mindenki csendben volt, de legalább rám néztek. Gondolkozó pillantásukból azt véltem felfedezni, hogy megérintette őket is amit mondtam.  És esetleg a hangnem volt ide nem illő, de nem fogok bocsánatot kérni, mert igazam van.
- Igazad van! – ált fel Zayn, majd mellé Niall is.
- Egyetértek! – Liam.
- Sajnálom! – Harry.
- Na gyertek ide tökfejek – kitártam karjaimat és vártam, hogy mind az öten megölelhessük egymást. A One Direction ölelés, aminek az emlékeit soha senki nem veheti el tőlem. Emlékszem az első akkor történt meg, amikor a színpadon álltunk és Simon megmondta, hogy egy banda vagyunk. Akkor még nem tudtuk mit is jelenthet ez az egész, vagy azt, hogy meddig eljuthatunk, csak azt hogy nyerni akarunk.

- Srácok, itt a busz! – egy testőr lépett be az ajtón savanyú tekintettel. Hatalmas sóhaj hagyta el mindannyiunk száját, majd felkaptuk a kisebb terepszínű táskánkat. El-nek egy utolsó, hosszas csókot adtam, majd egy szó nélkül indultam el. Majd megszakadt a szívem a keserves sírása miatt, de ha vissza nézek, akkor még rosszabb. A babánk pedig csak még jobban fájdítja, így is sajgó szívemet. A tudat, hogy nem leszek itthon mikor megszületik bennem él és egyre jobban erősödik, ahhoz hogy még nagyobb bűntudatot okozzon.

~Liam~

Lou egy csók után kedvesétől előre indult az ajtó felé, s vissza sem nézett. Zayn is ugyan ezt tette, majd már csak én maradtam hátra. Dani arcára szörnyű volt rápillantani, de el kell hogy búcsúzzak tőle.
- Szeretlek, mindennél jobban! – én is egy csókot adtam a szájára, majd elindultam ki.
Augusztus felé közeledve már kezd egyre hűvösebb lenni az idő, ezért mikor kiléptem a bejárati ajtón kirázott a hideg. A katonai autó a hatalmas villa előtt ált, s többe emberrel benne várakozott mi ránk. Zöld színétől kiráz a hideg, s valahogy az ütő is megállt bennem.
- Payne, Styles, Horan, Malik és Tomlinson? – állt elénk egy magas, rideg arcú pasas, aki a papírjáról nézett fel ránk. Egy apró bólintással helyettesítettük a beszédet, majd elindult a kocsi felé. Vissza pillantottam barátnőmre, aki sírva borult El vállára. A szívem már többször megszakadt, de most azt hiszem még jobban. Talán ez az utolsó pillanat amikor láthatom. 

Percekkel később már több fiatal srác arcát néztem, akik ugyan olyan keservesen ültek mint mi. Nekik is vannak szeretteik, vagy éppen terhes mennyasszonyuk, akik sírva váltak el tőlük.
Félünk mind, de legfőképpen attól, hogy soha nem ölelhetjük meg újra, azt akit szeretünk.
Egyedül az a tudta nyugtat meg, hogy Dani és a családom Amerikába utazik, El Spanyolországba, Perrie pedig a Little Mix-el Japánba. 

Már csak annyi boldogságom maradt, hogy Ők nem lesznek ebben az országban, s így nem történhet velük semmi sem….

Chapter 16

Sziasztok! Meg is hoztam a részt, és azt hiszem a következő hétfőn vagy kedden fog érkezni, mert nem leszek net közelben... :D Ebben a részben izgalom, az van szerintem sok, és a következő részben meg már kezdődik minden! :D 

Örömmel láttam a 4 kommentet :D és azt is, hogy az oldal nézettsége egyre növekszik :)

Nagyon szépen köszönöm, és Komizzatok, És lehet Chatben is véleményezni!

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

„Érzem, hogy még itt vagy velem. Az agyam feltudta dolgozni, de a szívem képtelen elfogadni azt, hogy elmentél. ”

~Liam~

Minden reggel egy új élet kezdete. Imádok úgy felkelni, hogy fogalmam sincs mit fogok ma csinálni, hova fogok eljutni, vagy éppen hogy kikkel fogok találkozni. A banda életében elég sokszor vannak ilyen napok, és valahogy ilyenkor érzem a leg felszabadultabbnak magamat.

Elérkezett minden férfi számára egy új reggel. Az utolsó nap amikor a feleségünk, barátnőnk és családunk mellett ébredhetünk fel. Az utolsó nap, amikor a megszokott dolgunkat tehetjük. Amikor még a saját ágyunkban kelünk fel, és nem rettegünk, hogy vajon melyik pillanatban kell meghalnunk.

Vizesen és sűrű levegő vételekkel ültem föl ágyamon. Bele túrtam a hajamba, és tenyerembe temettem az arcomat. Mindössze csak egy rossz álom volt. Furcsa, hogy az embernek még is mennyire élethűnek tűnik.
- Minden rendben? – egy puha kéz simított végig meztelen, izzadt hátamon, aminek hatására kirázott a hideg.
- Csak egy rémálom – gyengéd mosollyal nyugtáztam Dani gesztusát, majd a karjaimba húztam.
- Annyira félek! – suttogta, és közben vices mellkasomat kezdte simogatni, s közben egy puszit lehelt rá. Imádom, ahogyan minden egyes érintésével képes lázba hozni, és azt hogy még így sem undorodva ér hozzám. Nem érdekli ha haja, vagy épp arca tiszta víz lesz testem által.
- Én is halálosan, nem tudom tovább játszani a macsó gyereket, miközben belül rettegek – a szavak dőltek belőlem. Azt akartam, hogy legalább engem lásson erősnek, de ez mind kudarcba fulladt. Vele őszinte lehetek és ha akarnák, akkor sem tudnák neki hazudni. Sokkal jobban ismer már, mint én saját magamat. Tudja, hogy kívülről rosszfiúnak látszom, de belülről nem vagyok más, mint egy törékeny rózsaszál.
- Soha nem is kértem hogy játszd a keményet, én az érzelmes Liam-et szeretem! De ne búslakodjunk tovább kérlek, menjünk le! – vészes sebességgel ugrott ki az ágyból, s a karomat kezdte maga után húzni. Egy apróbbat rántottam rajta és Dani visszaesett az ágyba, Rám.
- Liam… éhes vagyok! – kedvenc ingem van rajta, ami lassan átveszi az illatát. Ujjaimmal végigsimítottam oldalán, s ahogy az ing szegélyéhez értem játszadozni kezdtem vele.
- Most nem! – egy apróbbat csapott a kezemre, amit kihívásnak tituláltam. Kezével még mindig az enyémet csapdosta, amire felmordultam.
- Na mi van, felcsaptál oroszlánnak?  - nevetésemet nehéz volt vissza tartani, ezért hangosan felkacagtam. Ezt az alkalmat Dani kihasználta, és futni kezdett. Erőt vettem magamon, és én is utána iramodtam. A konyhában sikeresen utol tudtam érni, hisz mindig is én vagyok, és leszek is a gyorsabb kettőnk közül. Karjaimat átfontam a derekán és egy apró puszit adtam a hajába.
- Jó reggelt! – köszöntünk oda a pult mellett kávézó négy fiúnak, és a két lánynak.
- Úgy látszik nektek nagyon jó – Harry kacsintásából kivehető volt, hogy más dolog felé kalandozik a gondolata kettőnkről. Szem forgatva indultam meg az egyik szekrény felé, majd kiemeltem egy kistálat. A fiókból kivettem egy kanalat és leültem reggelizni. A csoki pelyhekre addig eresztettem a hideg tejet, amíg mindegyik úszni kezdett benne. Kanalamat bele tettem és a számhoz emeltem, azt ami rajta volt. 

Minden rajongó máshogyan hiszi az én kanálfóbiámat. Azt hiszik, hogy még a nevét sem akarom meghallani, mert egyből becsokizok, pedig ez nem így van. Csupán éttermekben és idegen helyeken nem eszem kanállal, otthon és ismerős helyeken igen. A szülinapom közeledtével minden Directioner-nek meg kell csinálnia valami feladatot. Általában ez az, hogy nem ehetnek aznap kanállal, a ’Daddy Direction’ feliratnak rajta kell lennie a csuklójukon és még egyéb hülyeségek. Furcsa egy emberek, de még is vannak köztük egész rendesek is.
- Mit fogunk ma csinálni? – El hangja halk volt, és félelem volt benne. Amikor Lou hosszabb időre hagyja egyedül, mindig rettegni kezd, pedig tudja, hogy mindig meglátogathatja.
- Mit szólnátok ahhoz, hogy ha tartanánk egy kisebb, kinti koncertet. Ma nincs az a nagy meleg, fogunk egy-egy mikrofont, rádugjuk a hangszórókra és kész is.

Amint Zayn elmondta az ötletét, a megvalósításán dolgozunk. Nem kértünk sok testőrt és szervezőt sem. Most jól akarjuk érezni magunkat, ki tudja, lehet utoljára. Ha énekelhetünk, akkor a mennyben érezzük magunkat és kikapcsol az agyunk. Az éneklést senki sem veheti el tőlünk, még akkor sem ha akarnák. Ez az egyetlen dolog, ami még a borús napokon is velünk van. A dalainkkal egy úgy mondd állarcot veszünk fel. Olyankor mások vagyunk, nem átlagos emberek és nem is sztárok. Mi nem érezzük annak magunkat, hanem inkább 5 tinédzsernek, akik imádják a zenét.
A dalainkkal beszélünk. Könnyebben át tudjuk éreztetni a rajongókkal, hogy éppen abban a pillanatban milyen érzelmi státuszban vagyunk.

Ahogy felcsendül az első dal, behunytam a szemem és hagytam, hogy a másik világom magával ragadjon. A szólómat kezdtem énekelni, és egyszerűen eggyé váltam a zenével.
’Little Things’. Ez a dal annyi mindent elárul rólunk, de ebben még is inkább a romantikus énünk mutatkozik meg. Ebben a dalban én Dani-hez szóltam. Imádom mindenét ahogy van, és nekem smink és minden más pipere nélkül tökéletes. Lehet, hogy mások csúnyának tartják, de nekem még egy smaragd kőnél is csodálatosabb.
A téren egyre több ember, rajongó és fiatal lány jelent meg, akik sírva énekeltél el a dalainkat.  Zayn-nek ezzel az ötletével az itt jelenlévőknek hatalmas boldogságot okoztunk. Nem kell fizetniük egy centet sem, azért hogy itt legyenek pár méterre tőlünk.

A nappalira síri csend telepedett, csak a tv-ből jövő film halk hangját lehet hallani. Feszültem figyeljük az eseményeket, bár tudom senkinek nem oda figyel az agya. Mindenki csak egy dolgon tud gondolkozni, még pedig azon, hogy alig egy óra és itt van értünk a busz.  Egyszerű ruházatot vettünk magunkra. Egy farmer és egy rövid ujjú póló, hisz ott úgy is mindent le kell majd adni.
A lányok próbálják takarni, de látjuk hogy szemeik ki vannak sírva és néha néha letörölnek egy-egy könnycseppet.
Barátnőmet még jobban magamhoz szorítottam, érzem hogy egyre jobban elgyengülök. Felszínre akar belőlem is törni a sírás, amit próbálok elnyomni magamban.
- Ugye vigyázni fogtok egymásra? – Perrie hangja szokatlanul mély volt, aminek hatására kicsit megugrottam. Mindenki ráemelte tekintetét a falfehér lányra.
- Persze.
- Ez nem kérdés! – Niall és Harry hangján hallani lehetett a félelmet. Liftezni kezdett a gyomrom ahogy rágondoltam lassan hova is kerülünk. Adnak egy terepszínű ruhát és egy számomra ismeretlen fegyvert, majd kiküldenek valami mezőre harcolni. Valahogy így tudom elképzelni, pedig tisztában vagyok vele, hogy ez nem olyan mint ezer éve. Akkor még nem voltak kiképzések, és ilyen komoly tárgyak mint most.

Nem úgy van ez most mint régen, amikor kaptál egy kardot, és szaladtál kaszabolni, ha pedig sebet kaptál akkor a földre kerültél, és mindenki áttaposott rajtad. Ha meghallom hogy háború csak ez jut eszembe.
Itt nincs ’game over’, ha meglőnek, akkor nem tudod újra kezdeni. Nincs több esély, csak is kizárólag egy. Nem lehet csalni benne mint a játékokban, és nem lehet megállítani éppen azért, mert éhes vagy.  Ha eldöntötted, hogy mész, akkor ott a helyed, vagy pedig beszari létedre, vissza kell jönnöd, haza a nő közé.

Szörnyű arra gondolni, hogy alig 1 óra és vége a mostani életemnek. Vége a sztárságnak, mert ott nem fogják tudni ki vagyok. Vége az aranyéletnek.
De a legfélelmetesebb arra gondolni, hogy mi lesz a családommal, aki itt marad. Belehalnék, ha valakinek is valami baja esne.

Bárcsak mind ez, egy rossz álom lenne és amint megérkezik a busz, felébrednék…..

Chapter 15

Helló mindenki! Szóval 2 napja volt rész, és csak 1 komi érkezett, de még is itt van nektek egy extra hosszú rész! :) Csalódott voltam, de szeretnék mindenkit megkérni, hogy aki elolvasta az HAGYJON NYOMOT!! :D NEM KELL KÓDOT ÍRNI, ÉS ÉN SEM HARAGSZOM MEG 1-2 SZÓÉRT, SŐT ELŐBB LESZ RÉSZ !!!:D 

Szóval, ez az utolsó nap, amikor a srácok itthon vannak és holnap már történik, aminek történni kell...

Jó olvasást!!

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

~Liam~

Szorosan tartottam édesanyámat karjaim közt, és nem akartam elengedni karjaim fogságából. Szeméből könnyek szivárogtak ki, de ezt mind próbálta eltakarni előlem. Éreztem, ahogyan pólómra egy-egy sós csepp rácseppen, de nem foglalkoztam vele. Nem merem még magamnak sem bevallani, de nagyon félek ettől az egésztől. Próbálok erős maradni, de még is ki garantálja azt, hogy épségben visszatérek.

Ölelésünket én szakítottam meg, mert tisztában voltam vele, ha még pár percet így töltünk, zokogásba kezdek. Anyám barna szemeibe néztem, amik tele voltak fájdalommal, s tisztában voltam vele, hogy ezt mind én okoztam a számára.
- Ígérd meg nekem, hogy visszajössz! – arcomat kezei közé vette, és próbált egy magasságba helyezkedni velem, de sikertelenül.
- Ígérem! – e szó számomra semmit sem jelentett, mivel nem tudtam neki kételyek nélkül ígérni. Tudhatná Ő is, hogy ez nem mind rajtam múlik. Én azt nem tudhatom, hogy a távolból egy távcsöves puskával mikor lőnek fejbe. Semmi érzelem nem volt ebben az egy szóban, de ha ez még is kisebb megnyugvást ad neki, akkor kimondom akár ezer-szer is, csak ne kelljen úgy elmennem, hogy sír.

Egy utolsó búcsúzást vettem mindenkitől, s beültem az autómba. A biztonsági övet magam elé húztam, és beindítottam az autómat. Dani szótlan volt egész nap, csak akkor adott ki hangot a száján, hogy ha valaki kérdezte. Soha nem láttam még ilyennek, Ő is teljesen kifordult önmagából. Nem olyan, mint pár napja, mostanában szótlan, és félénk. Ahogy felé közeledem, hogy megcsókoljam elhúzódik, vagy épp eltol magától.

Mikor beértünk a kocsibejáróra, leállítottam az autót, s kiszálltam. A másik oldalra siettem, majd kinyitottam barátnőmnek, aki hatalmas ívben került el engem.
- Danielle! – hangom határozott, és éles volt. Nem szoktam teljes nevén szólítani, csak akkor ha ideges vagyok. Megállt, s savanyú tekintettel nézett rám.
- Miért kerülsz engem? – léptem közelebb, mire Ő egyel hátrább.
- Liam, nekem ez nagyon nehéz. Egyszerűen nem tudok hozzád érni, mert pár óra és elmész.
- De visszajövök!  - maga elé meredt, s én ezt az alkalmat arra használtam fel, hogy csókot lopjak tőle. Derekánál fogtam meg és felültettem a motorháztetőre, mivel szabadulni próbált karjaimból.
- Drágám, szeretlek! – homlokomat neki támasztottam az övének, mire egy apró kuncogás hagyta el a száját.
- Én is.

Mikor először találkoztunk nem adta meg könnyen magát, nem hagyta, hogy randira hívjam, vagy épp, hogy megcsókoljam. Annyi emberben csalódott már a világon, s ezeknek többsége fiúk voltak. Harcolnom kellett érte, ami nekem még jobban tetszett. 3 hét után tudtam elnyerni méz édes csókját, s az ötödik randin már kezdett feloldódni. A szüleinek sem akart bemutatni, hisz az anyja rabja volt nevelőapja fogságának, úgy ahogy Dani is. Elszökött otthonról, s a táncba menekült. Az lett az élete. Az anyja sokáig nem mert szembeszállni Joe haragjával, de mikor Dani 20 éves lett és haza ment, sikeresen megszabadultak tőle. Abban biztos vagyok, hogy az anyja is tökéletes, úgy ahogyan Ő is. Nagyon kedves nő, s remélem egy napon az anyósom lehet.

- Sziasztok srácok – tártam ki magunk előtt az ajtót, majd lerúgtam magamról fekete cipőmet, s megvártam míg Dani is leveszi a szandálját.
- Sziasztok! – köszöntek a többiek, akik alatt a négy srácot, El-t, Perri-t és Lux-ot értem.  Dani azonnal a lányokhoz sietett, majd fecsegésbe kezdtek.
- Szerbusz hercegnőm! – kaptam fel a kezembe Baby Lux-ot, s puszilgatni kezdtem. A kanapéra ültem le vele, s néztük ahogy a srácok egymással bunyóznak. Harry valahogy ma jobb színben volt, de lehet ez csak annak az oka, hogy keresztlánya felvidította.
- Srácok, mit szólnátok, ha az utolsó esténket így együtt, valami muris dologgal töltenénk? – szólalt fel Niall a srácok alól. Mindannyian lemásztak róla, s gondolkodó pillantást vetettek. A csajok egyből szomorúak lettek, s láttam egy-egy bujkáló könnycseppet.
- Legyen, felelsz vagy mersz! Az úgy is olyan sablonos játék! – az ötlet nem is mástól származhatott volna, minthogy Harry-től. Szereti az olyan játékokat, ahol a másikat gázos helyzetbe lehet hozni, azonban most elég nehéz lesz, mivel csak a barátnőink vannak itt.
- Rendben, mivel Harry a játék atyja, Ő kezd – Lou a fölre rakott egy sörös üveget, majd Harry megforgatta. Zayn lett az áldozata.
- Felelsz vagy mersz?
- Merek! – bátor kijelentésére Perri felszisszent. Erre Zayn-nek csak egy kacsintás volt a válasza.
- Rendben. Kérd el valamelyik csaj melltartóját, húzd föl, majd még rá egy pólót és utána próbáld meg úgy levetni a kis textildarabot, hogy a póló rajtad marad! – egy szuszra hadarta mind ezt el a göndörke, s Zayn arca közben rezzenéstelen volt. Hát, ha Harry belelendül a játékba, akkor nincs menekvés.

Mivel Zayn háta elég nagy, és terebélyes, ezért a legnagyobb melltartóra van szükségünk, ami jelen esetben Dani-é. Tiltakozásom süket fülekre talált. Zayn felhúzta barátnőm textil fehérneműjét majd rá a pólót. Két perc sem kellett neki és már ott is volt a kezében a fekete ruhadarab. Zayn pörgetett, az pedig Niall felé mutatott.

- Na Horan?
- Felelek! – tisztában voltunk azzal, hogy Zayn mellett a felelés elég perverz dolog lesz, de mivel kis gyerek is van a szobában, ezért inkább próbálja türtőztetni magát. El sem merem képzelni azt a játékot, amikor Perri-vel játssza ugyan ezt.
- Mikor voltál utoljára nővel, és ki volt az? Az igazat! – nagy szemekkel néztünk Niall-re, hisz a csaj ügyeit nem igazán szokta nagydobra verni.
- Rendben, szóval utoljára… 3 hónapja, amikor LA.-ben jártunk. Szóval… Demi is ott volt, találkoztunk első nap és hát… tudjátok! – elég gáz lehetett erről beszélni. Látszott rajta, hogy nem igazán örül a kényes témának, de még is volt a hangjában valami játékosság. Arca paprika vörös lett, ami persze megérthető, hisz az enyém sem lenne különbebb.
- Hoppá-hoppá – Harry felállt és egy pacsit adott Niall-nek, akinek nagy mosoly terült a szájára. Hát igen, Harry szemében most nagyot nőtt az Ír srác, mivel régóta fűzi Demi-t, de eddig mindig nem-et mondott neki.

Harry egy érzékeny fiú, csak ezt inkább véka alá rejti. Nem meri az embereknek megmutatni a valódi érzelmeit, mert tudja, hogy a sajtó által kreált Harry, sokkal rosszfiúsabb és sokkal vonzóbb, mint az igazi énje. Azt pedig nem könnyű megismerni. A szíve egy beton fal mögé van rejtve, és oda csak azokat engedi be, akiknek sikerült elnyerni a bizalmát, s úgy véli, hogy tényleg igazi barátok. Egy ideig mi sem tudtuk milyen, de mára már megismertük az érzelmes, és romantikus Harryt. Életében nem járt 26 évnél idősebb nővel, s a Taylor-ral való kapcsolata is csak kamu volt. Azért találkoztak, mert a menedzsment megparancsolta, hisz jó hír lenne belőle, amiből persze dőlne a pénz.

- Srácok, mi unjuk ezt a játékot! – kezdtek hisztizni a csajok, ami persze azt jelentette, hogy két menet után vége szakadt a muris felelsz vagy mersz-nek. Hát persze, ők mindig kiállnak és soha nem akarnak velünk játszani, bezzeg ha unják magukat, akkor nekünk azonnal abba kell hagynunk. Na jó mondjuk csak azért nem teszem szóvá, mert nem is volna jó ha játszanának. Ki tudja Harry, vagy épp Nial mit találnak ki, ha játszanának. - Akkor van jobb ötletetek? – Lou hangja unott volt.
- Menjünk el sétálni – tekintetemet felemeltem, mikor meghallottam barátnőm hangját. Mindig megmosolyogtat, ha hallhatom méz édes, dallamos hangját. Senkinek sem volt ellenvetése az ötlete ellen, így felöltöztünk és elindultunk. Harry és Niall között sétál Lux, aki annyira élvezte az esti sétát, hogy be sem állt a szája a sok nevetgélés miatt. 

Néha-néha rápillantottam Dani-re, aki szomorú szemekkel pillantott a kislányra, s el is mosolyodott közben.

Akárki akármit is mondd, a legszebb várod a világon London. Az éjszakában sétálni a legszebb, a kivilágított utak, szökőkutak és a többi szépség, csak még varázslatosabbá teszi ezt a hatalmas várost.
Ahogy megálltunk egy sétálóutca szerűségnél, végig néztem barátaimon és a mellettük álló lányokon. Elmosolyodtam a tudaton, hogy még is milyen szerencsések vagyunk, hogy vagyunk egymásnak. Mi öten kiegészítjük egymást. Velük teljes az élet. Emlékszem az XF-ben egyszer találkoztam a mosdóban Zayn-nel. Az egyik legjobb barátommal egy WC-ben találkoztam először, s akkor egy szót sem szóltunk egymáshoz. Azt hiszem csak egy mosoly volt a köszönés közöttünk, majd pár óra múlva már bandaként léptünk ki a stúdióból, és mentünk Harry-hez. Minden pénz megadnék azért, hogy csak még egyszer átéljem azt a pillanatot. Azt amikor kijelentették, hogy számunkra vége lett a versenynek, de még is van esélyünk, ha bandába állunk. Bele sem merek gondolni, vajon most mi lenne velem, ha nem lenne itt ez a négy jómadár. Talán az egyetemen lennék, vagy pedig már tűzoltóként dolgoznék? Ezt senki sem tudja, de én nem is akarom megtudni. Életem legjobb dolga, hogy megkaptam ezt a négy fiút, és persze az is, hogy megkaptam ezt a gyönyörű nőt, akit minden nap, minden percében tudnám ölelni és csókolni.
Viszont a valóság még sem ez, hanem az, hogy holnap délután felszállunk egy buszra, ami egyenesen London kopár felére visz, ahol a kiképző tábor van. Kérdések ezrei halmozódnak bennem, minden egyes pillanatban, de ezt ma el kell felejtsem. Még ma, még egyszer ebben az életben jól kell éreznem magamat, mert senki nem tudhatja, mit hoz a holnap.

Chapter 14

Sziasztok! Itt a friss rész, köszönöm a komikat és a pipákat, most is örülnék párnak!

És lenne egy KÉRDÉSEM!! : Ugorjunk az időben 2 napot, vagy még legyen úgy egy rész, hogy otthon vannak? Pusszi, jó olvasást!

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

~Niall~

Két nap telt el a Clar-rel való szakításunk óta, de nem tudok szomorú lenni. Igaz, még most nagyon szeretem, de próbálok csak előre nézni. A múlton nem tudunk változtatni, de a jövőn igen. Ha visszajöttem, harcolni fogok érte. Érzem hogy ebben a lányban van valami különleges, és nem az hogy tudja a Nando’s különleges összetevőjét. Egyetlen egy idézete tartja bennem a lelket, ami a falamon figyel engem,mióta  szakítottunk és akár hányszor elolvasom egy kisebb reményt ad.

„Ne sírj mert vége lett,
Mosolyogj mert megtörtént”

Sokszor tudnák szomorkodni, de miért tegyem? Biztos vagyok benne, hogy ennyivel nincs vége, és még nem adom fel. Majd ha már más fogja a karjaiban tartani, akkor fogok csüggedni. 
Egyre gyorsabban közeleg az a végzetes nap, mikor felszállunk a buszra, ami egyenesen visz minket a táborba. S ez a nap, 2 nap múlva lesz. Akkor fog elkezdődni 365 napnyi szenvedés, habár senki sem tudhatja, mit hoz a holnap. Nem tudhatjuk milyen támadás ér majd minket, esetleg már az első csatában eleshetünk. A sorsunk előre meg van írva, s olyan mint egy levél. Le van pecsételve a boríték, amiben benne van az életem. A születésem napja, s a halálom napja is, amin semmi féle emberi lény nem képes változtatni. Minden ember fél a haláltól, de én nem. Egyszer mindenkinek eljön az ideje, és hát, ha az enyém most jön el, akkor bizony jöjjön. A halál nem válogat, visz fiatalt, vagy épp időst. Ha én kellek neki, hát vigyen, mindenem meg volt. Tökéletes élet, szerelem, család és barátok. Ennél jobb sorsot senki sem kívánhatna magának, hisz nekem minden összejött.  A One Direction-nel kiéltem a fiatalságomat, s ha esetleg megérem az öreg koromat, akkor boldogan fogok vissza emlékezni a színpadon töltött időkre és a sok ökörködésre. Fénykoromban nem csináltam mást, csak énekeltem, de erre mind büszke vagyok, s ha lesznek unokám olyan nagy mosollyal fogok neki mesélni a négy jómadárról:
Liamről, aki mindig is a gondoskodó volt közöttünk, és mindentől óvott minket ezért is a beceneve: Daddy Direction.
Harryről, aki valójában egy jámbor lélek, csak éppen a sajtó figurázta ki egy igazi nőcsábásznak.
Dj Malikről, aki teljes szívéből szerette a rajongóit, és soha nem értette miért képesek az emberek azért elítélni, mert muzulmán vallású.
És Boo Bear-ről, akinek iszonyúan büdös a lába, s imádja a répákat. A szobája mindig is rendetlen, de Őt még az sem zavarja, ha mustár van a szőnyegpadlón. Azt hiszem, Louis a leglazább ember a világon, Őt semmi sem zavarja, és ez által mindig is nyugodt ember tud maradni.
Az ötödik tag pedig én vagyok. Magamról nem tudok sok mindent mondani, csak annyit, ahogyan a rajongók jellemeznek engem.  Az Ír manó. Imádom ezt a becenevet. A cukiságot nem tudom mire értik, hisz egyáltalán nem tartom magamat annak, de még is minden rajongó szívébe így vagyok bediktálva. Egyszer egy oldalon olvastam:

„*Régen*
Kérdező: Mi jut eszedbe Írországról?
Lány: Manók.

*Ma*
Kérdező: Mi jut eszedbe Írországról?
Directioner: Niall James Horan!”

~Harry~

Bánatom még mindig üldöz engem, s nem vagyok képes felejteni. Bánatosan fekszem az ágyamban, s a mellettem és a szívemben levő üres helyre gondolok, ami pár napja még be volt töltve.
Oldalra fordítottam a fejem, s az órámat kezdtem bámulni. 7 óra, itt az ideje a reggeli piálásnak. Takarómat lerugdostam magamról, s a szekrényemhez mentem, ahol kiemeltem egy mackó alsót, és egy hanyag, fehér trikót. Lebattyogtam a konyhába és a bárpulthoz igyekeztem, ahol már öntöttem is ki magamnak egy jó kis whisky-t. Már épp a számhoz emeltem, mikor valaki épp csöngetett. Mérgesen csaptam a poharat a pulthoz, és az ajtóhoz siettem.
- Szia drágám, keresztapaságra fel! – viharzott be Lou az ajtómon, a kezében pedig Lux ült.
- Mi van? Éppen azt terveztem, hogy degeszre iszom magam! – felháborodásomnak csak az volt az eredménye, hogy jól fejbe vágott.
- Köszönöm megértésed! – fogtam a fájós felületemet.
- Harry, eddig akarod ezt csinálni? Egyáltalán nem illettetek össze, fogd fel, hogy Ő csak egy lány volt. Hidd el nekem, fogsz te még valakit igazán szeretni – kacsintásából ítélve, tudja mit beszél.
- Rendben! – ülte le Lux mellé, majd egy puszit nyomtam Lou arcára, és vészes sebességgel elviharzott. A mellettem ülő kislányra néztem, aki most is nagy figyelemmel próbálta befonni a tincseimet, de sikertelenül.
- Na baby-m, mit csináljunk? – kérdeztem tőle, mire az ölembe ült.
- Strand!! – kiabálta és közben tapsolni kezdett.
- Hát akkor strandra megyünk szépségem – egy puszit adtam az arcára, majd felöltöztettem és elmentünk kaját venni.

~Lou~

Mindig is utáltam kórházba jönni, de főleg akkor, mikor a szeretteimet kell behoznom. Most pedig El-t kellett behoznom, és éppen miattam került ide. Utálom magam emiatt, de el kellett mondanom, most pedig lehet veszélyeztettem a babánk életét is. Nem is tudom mi lenne velem, ha valamelyiküknek baja esne.
Az ujjamat tördelve ültem le az egyik narancssárga székre, és vártam, hogy vajon mi folyik oda bent. Életemben nem féltem még ennyire, a szívem sokkal hevesebben dobogott, de ez nem amolyan szerelmi dobogás, hanem aggódó. El nekem a világot jelenti, és nem tudom mit tennék nélküle. Tudom hogy mind ez csak egy ájulás, de akkor is nagyon félek.
- Mr. Tomlinson? – fogta meg az orvos a vállamat, mire én egy hatalmasat ugrottam.
- Igen, hogy van El, és a kicsi?
- Jól vannak mind a ketten, csak egy enyhe sokk érte a menyasszonyát, délután ár haza is viheti Őt – megnyugodottság árad szét testemben, se szó, se beszéd, beszaladtam barátnőmhöz, aki a hasát fogta és úgy aludt. Olyan békés, és olyan tökéletes, valahogy még mindig hihetetlennek látszik, hogy az enyém. Lassan lépkedtem a hippo szagú szobában, s próbáltam nem felébreszteni. Az ágyára ültem és egy lágy csókot adtam a szájára, mire szemeit kinyitotta.
- Lou, ugye nincs semmi baja? – hangja aggodalommal volt tele, s szemeiből könnyek kezdtek potyogni.
- Nincs, mind a ketten jól vagytok, és este már mehetünk is haza.
- Szeretlek! – bal kezét tarkómra helyezte, s közel húzott magához egy csókért.
- Én is, drágám….

Chapter 13

Sziasztok! Itt is a 13-as rész, és ebben több szemszögből vannak a dolgok! Elég hosszú rész lett, és tényleg Nagyon Örülnék a Véleményeteknek!  :D KOMIZZATOK, és PIPÁLGASSATOK!! :D

-----------------------------------------------------------<3------------------------------------------------------------------- 

~Liam~

Minden embernek meg van a maga baja, a maga kötelessége, s ha azt nem viszi véghez, esetleg egész életében már csak egy marad neki. Még pedig a bűntudat, vagy a halál. Ha a szeretteinket kell hátra hagynunk a kötelesség miatt, bizony lehet, hogy végzetes hibát követünk el, de meg kell tennünk.
Ahogy elhaladtunk a Wolwerhampton tábla mellett, szívemet egy meleg érzés járta át, pont olyan mint mikor egy hideg napon, egy forró csokit iszol. Testemet egy fura érzés öntötte el, s szívem egyre gyorsabban kezdett dobogni. Ahogy beérek ebbe a kisvárosba, minden egyes gyerekkori emlékem  eszembe jut. A várost töviről-hegyire ismerem, ugyan is nem volt olyan hely, ahova ne jártam volna futni. Mindig is atléta akartam lenni, és bekerülni az Olimpiára, de persze nem mint énekes, hanem mint futó. Egészen 13 éves koromig nem is nagyon szerettem közönség előtt énekelni, de aztán megbékéltem a helyzettel, és ez lett az életem. Bele gondolva, azt hiszem jobb volna még kisgyereknek lenni, akkor még semmi problémám nem volt. Nem kellett arra gondolnom, hogy egyetlen rossz szóval, akár egy hónapos téma lehetek az egész világnak. Soha nem érdekelte senkit, hogy én éppen mikor hol vagyok, és hogy mit csinálok. Nem követtek, és nem ájultak el tőlem, hogy ha rájuk mosolyogtam.
Ahogy befordultam a kapubejáróhoz, egyből eszembe jutott az a pillanat, mikor Ruth elengedte a biciklimet, és neki mentem a szomszédban levő, akkor még kicsi fának. Többet nem akartam megbízni testvéremben, s ezért apa tanított meg biciklizni. Kiszálltam autómból, és a másik oldalra sétáltam, majd kinyitottam szerelmemnek az ajtót. Jó volt itthon lenni végre, de ami miatt jöttem az kicsit sem volt kellemes. Dani bíztatás képen megszorította a kezemet, majd benyitottam a kapun. Egyből megcsapott minket egy kellemes illat, és ez mégpedig, anyu főztje volt.
- Megjöttünk! – kiabáltam el magamat a hatalmas házban, s hangom vízhangként terjedt tovább és tovább. Converse cipőmet lerúgtam magamról, s Dani is levette a magas sarkúját, ami nélkül szinte tíz centivel kisebb lett.
- Szevasz töki! – Ruth hangja gúnyos volt, gondolom mióta elmentem itthonról nem volt kit így szólítania. Azonban ez most nem érdekelt, hisz már nem láttam vagy 3 éve. Mikor minidig haza jöttem, Ő soha nem volt itthon, hisz hol a pasijával mászkált, hol pedig az egyetemen volt. Szorosan tartottam karjaimban, s éreztem ahogyan Dani pillantása csak úgy ég a hátamon. Testvérem elhúzódott tőlem, s oda ment barátnőmhöz.
- Szia, Ruth Payne vagyok, Liam nővére. Látom vigyáztál erre a kisfiúra, hisz jó húsban van.
- Liaaamm! – anyám mindent eldobott a kezéből, s fejvesztve rohant hozzám. Nyakamba ugrott, így lába nem tudta a földet érinteni.
- Anya – nem tudtam és nem is akartam többet mondani. 15 éves korom óta nem láttak sírni, de most ezt a fogadalmamat elveszítettem. Szememből a könnyek záporozni kezdtek, hisz az anyámat hagyom hátra, s ki tudja mi lesz itt. Félek itt hagyni mindenkit. Anyát, a két nővéremet, és a barátnőmet, Őket mindennél jobban szeretek. Apa az írnokokhoz megy, szóval ha eltűntem a csata mezőn, azonnal tudni fogja, de még egyikük sem tudja, hogy én elfogadtam ezt az egészet.
Bementünk a nappaliba, és a társaságra csönd telepedett. Danielle többször is oldalba bökött, hogy végre mondjam el miért is vagyunk itt, de valahogy nem volt szívem össze törni anyám szívét. Annyira boldog volt, hogy végre haza tévedtem, most ezzel nem szeretném szomorúvá tenni.
- Karen, mondanunk kell valamit! – fogta meg Dani a kezemet, nekem pedig hatalmasra nyíltak a szemeim. Féltem ettől az egésztől, pedig tudom Ő mindig mellettem lesz.
- Csak nem nagymama leszek? – tudtam hogy még ezt is félre fogja érteni. Komolyan mondom, sokkal boldogabb lennék, ha most ezért kellett volna átjönnünk, de sajnos sokkal ridegebb a valóság.
- Bár ezért jöttünk volna! – anyu arca most elsápadt, s könnyek gyülekeztek a szemébe.  – Megkaptam a behívólevelemet, és vasárnap megyek! – halkan mondtam, de még is minden szót érteni lehetett. Anyu hangos zokogásba kezdett, Dani pedig egyre szorosabban bújt hozzám.

~Zayn~

A meleg szellő járta át a testemet miközben szöszke barátnőmmel sétáltam egy eldugott helyen, ahol a kutya sem lát minket. Legbelül egy maró érzés tört fel bennem, de próbáltam csillapítani, s végül elmúlt. Még nem mondtam el neki a hadba vonulásomat, de nem is nagyon szeretném. Végre annyira klappol minden az életemben, s most akár egy csapásra elveszíthetek mindent.

***

- Drágám kérlek, ne sírj, minden rendbe jön, ígérem! – öleltem át kedvesemet, aki egyből ellökött magától. Hát igen, elmondtam neki, de meg is bántam, hisz szomorú és miattam.
- Zayn, hogy mondhatsz ilyet? Nem lesz semmi sem rendben. Ezeket a szavakat akkor elfogadtam, mikor a rajongóid fenyegető leveleket küldtek nekem, de most nem! Minden nap arra várhatok, hogy vajon élsz-e még, vagy pedig bármelyik percben hozhatják a levelet, hogy eltűntél – csendben hallgattam szavait, amelyek a szívemig hatoltak. Igaza van, de nem tehetek mást, a srácokkal megegyeztünk és én tartom az egyességet.
- Perri, ne tedd nehezebbé az utolsó napokat. Vissza fogok jönni hozzád, és ha te is akarod, akkor együtt fogunk megöregedni. Ígérem!
- Tudod, Zayn te már annyi mindent ígértél… - táskáját a kezébe kapta, és könnyes szemekkel indult meg az ajtó felé, de én ezt megakadályozva húztam vissza magamhoz. Egyik kezemmel a derekát fogtam, másikkal pedig bele túrtam szőke hajába.
- Visszajövök hozzád! És ezt az ígéretemet be is tartom – arcát megenyhülni láttam és most már tökéletesnek éreztem az alkalmat, hogy megcsókoljam.

~Harry~

Mindig is utáltam inni, de ez az egyetlen dolog, ami kicsit csillapítani tudja a fájdalmamat és talán a gondjaimat is enyhíti. Az agyamnak most pont erre a tompításra volt szükség, és ezért is hajtottam le már vagy az ötödik vodkámat. Életemben összesen volt 4 kapcsolatom, s ebből Jess-t szerettem a legjobban, aki a behívó hallatán egyszerűen csak kimondta, hogy akkor most vége. Elhagyott az a lány, akit tényleg szerettem. Szerelmes lettem, és a lány, akiért érdemes volt minden reggel hajnalban felkelnem most elhagyott…

„ – Harry, akkor te most azt várod el tőlem, hogy ezt is nyeljem le? – barna szemeiből csak úgy patakként folytak a könnyei, s azt hiszem életemben először én is hullattam egy-két sós cseppet egy lány miatt.
- Én szeretlek… - hangom elcsuklott, és lassan már úgy zokogtam mint egy öt éves, aki nem kapja meg a kért fagyiját.
- Én is szeretlek, de ezt már nem tudom elviselni. Hol turné miatt nem látlak, most pedig ez. Vessünk ennek itt most véget, kérlek!
- Semmivel sem tudlak meggyőzni? – hiába is akartam volna érte harcolni, ha Ő úgy döntött megy, akkor el kell engedjem.
- Nem.
- Tudd csak azért engedlek el, mert szeretlek! – közelebb léptem hozzá, s egy utolsó búcsúcsókot adtam neki, aminek az volt az eredménye, hogy most itt fekszem egyes egyedül az ágyamban anyaszült meztelenül, s barátnőm egy utolsó együttlét után elment.”

A nagy Harry Styles most pofára esett, s egy lány miatt zokogja álomba magát, még ha nem is álmos. Ő olyan más volt, feltétel nélkül szeretett. Mikor megláttam, féltem hogy Ő is egy dilis rajongó, de normális volt. Meg akart ismerni, nem az újságok alapján ítélt, és pont ezért is mertem felvállalni ország világ előtt. Más volt mint a többi rajongó, s ki mertem mondani bátran, hogy egy rajongóval járok.
Ez az egész tönkre tette mind az ötünk életét. El kórházba került a sokk miatt, Danielle nem tudja elengedni Liam-et, s minden este nyugtatgatni kell, hogy élve fog haza jönni. Jess elhagyott engem, de tudom, hogy még mindig őrülten szerelmes belém. Éreztem. Perri egész normálisan fogta fel, habár a kiakadás szélén állt Ő is, de inkább Zayn az, aki nem akar elmenni. És Niall barátnője pedig ugyan azt tette a szöszivel, mint amit Jess tett velem. Clar már a rajongókat sem nagyon csípte, teljesen új volt neki ez az egész, és még ez is jött. Ott hagyta Niall-t, aki azt hiszem most egy tál Nando’s-ba folytja a bánatát.
Kicsi koromban mindig is háborús hős akartam lenni, mint a nagyok. Azt mondogattam egyszer megmentem az országot a sok rossz embertől. Egy puskával, és egy tállal a fejemen mászkáltam, jobban mondva kommandóztam a házban és kerestem az ellenséget. Most eljött ez az idő, és be vagyok rezelve. Félek mi lesz kint a csatatéren, hisz semmit sem tudok. A játékokban könnyű legyőzni az ellenséget, egy-egy csalással, de ha ez minden élesben meg?!
Az ember azt hiszi, a sok jó után semmi rossz nem történhet, azonban nem szavad ebben annyira biztosnak lenni. Minden jóban van valami rossz, és minden rosszban van valami jó.
Ebben a rosszban mi a jó?