Chapter 31

Sziasztok! 

Még nem éreztem ilyet, amiben most vagyok. Rám jött az 'írói szófosás, már ha van ilyen xD.

Egyszerűen nem tudok leállni vele, azonban már az ujjaim teljesen el vannak gémberedve.

A következő részben: Egy különleges rész lesz, és már elég régóta vártam erre a részre, na meg az utána valóra is! Szóval ha ma és holnap sok komit kapok, és tetszik pipát, akkor esetleg hamarabb megkapjátok a KÜLÖNLEGES részt! :D

Köszönöm a komikat és a pipákat.

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

"Az élet el választja azokat, akik szeretik egymást, mert semmi sem tart örökké! - Zayn Malik.,,

~Danielle~

A szerelem nehéz dolog. Talán a legnehezebb az életben, még akkor is ha ott van az a másik ember, aki a legjobban ismer minket és mindenben segít is. Ha Ő az igazi, akkor feltétel nélkül szeret, azokkal a dolgokkal együtt, amikkel mások lebeszélni próbálják magukat rólad. Minden egyes hibádat elfogadja és nem gondol arra, hogy milyen is lehetne nélküled. Szeret még akkor is ha elveszítitek egymást.

A könnyeim még mindig folytak szemeimből, de már nem a kicsit Lucien születése miatt, hanem El és Lou miatt. Boldogan ültek egymás mellett ölelkezve, vagy éppen csókolózva, mit sem foglalkozva velem. Nem vettek figyelembe se engem, se az érzéseimet.

Önző dolog tőlem, hogy azt várom velem foglalkozzanak, hisz Lou éppen most látja 7 hónap után először a szerelmét.

- Louis melyik szobában vannak a srácok? - tekintetüket rám emelték és sajnálkozó szemekkel néztek rám. Tudják mennyire fáj a szerelmem elvesztése, de még sem szólnak hozzám. Fáj, minden egyes pillanat Nélküle.

- Első emelet 10. ajtó - a hangja vidám volt, azonban ahogy megmozdult egy hangod szisszenést eresztett ki a száján. - És Dan... Ugye jól vagy? - egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában és ezt nem tudtam mire vélni. Esetleg Liam is itt van a kórházban? Az lehetetlen, hisz akkor említette volna, vagy a nagy izgatottságban elfelejtette?

- Persze, pazarul! - válaszom flegma volt, amit alig tíz perc múlva meg fogok bánni, de most nem izgat.

Nekem csak Liam körül forog a világ amióta elment.

A mai napig érzem az illatát.

Az érintését a bőrömön.

Amikor azt mondja "Szeretlek,,.

A fejemet fogva lépkedtem jobbra-balra a fehér falú, magas plafonú épületben. Az emlékek 90%-a az eszembe jutott és ezzel még nagyobb hiányt keltett bennem Liam elvesztése.

Alig sétáltam pár métert már a fiúk kórterme előtt teremtem és az ajtót nyitottam. Fertőtlenítő és pasi parfüm illat ütötte meg az orromat.

- Elnézést, de itt fekszenek azok a srácok, akik az 1D tagjai és az én hőseim? - egy mű mosolyt festettem arcomra, hogy ne lássák szenvedő képemet.

- Mi hősök? Inkább már sebesültek - Niall két harapás között motyogta el mondatát. Semmi sem változtak. Harry fürtjei ugyan olyan rakoncátlanok, amiről persze mindenki felismeri. Zayn borostája még mindig ott virított az arcán. Lou ugyan olyan bohóc maradt és Liam... Ő nem tudom milyen volt, hisz 7 hónapja láttam utoljára.

- Nekem örökké azok maradtok! - ültem le Harry ágyára és egy hatalmas puszit adtam az arcára.

- Látom, hogy a szemed még mindig Őt keresi - Zayn szemeiben már nem láttam azt a csillogást, de talán azért mert Pezz most nincs mellette. Fejemet lehajtottam, Harry hatalmas tenyerét éreztem meg a hátamon, aminek hatására kirázott a hideg.

- Fáj nekünk is. Mi láttuk. Végignéztük, ahogyan megment minket. A remény apró szikrája még bennünk is ég, de tisztában vagyunk vele, hogy vége mindennek. Nem lehetünk a helyedben, és én nem is lennék. Liam gyerekével a hasadban szörnyű lehet, de ne tegyél olyat amit később megbánsz! Ő szeret ott, ahol most van és gondolj a sok, csodálatos emlékre Vele! - még nem hallottam Niallt ilyen bölcsnek, de szavai ráébresztettek arra, hogy most a kicsi Meena a legfontosabb számomra. Róla kell gondoskodnom, még akkor is ha egy nap majd meg fogja kérdezni ki az apukája.

Nekem akkor büszkén kell mesélnem arról, hogy egy csodálatos napon találkoztam vele az X-Faktorban, 2010-ben. Szerelem volt első látásra, de akkor még fiatalok voltunk. A randevúk sorra követték egymást és még jobban egymásba szerettünk. Közben híres énekes lett én pedig egyre felkapottabb táncos. Nagy volt a távolság köztünk, de még is megoldottuk, hogy ne állhasson közénk. Szerettük egymást jóban, s rosszban, de még is elválasztott minket valami 3 év után. Az a valami pedig egy háború volt. És azért ment, hogy mi majd boldogan élhessünk tovább. Viszont Liam nem tud róla. Nem tudja, hogy terhes vagyok, és azt sem, hogy kislányunk lesz.

A srácok nem kapták meg a leveleinket, tehát Liam nem tud semmiről. Úgy ment el ebből a borzalmas világból, hogy semmit sem sejtett és ez fáj a legjobban.

***

2 hét telt el azóta, hogy a srácokkal a kórházban találkoztunk. El-t és a kicsit Lucient már haza engedték, azonban a boldog apukát még nem. A minden napos programunk, hogy meglátogatjuk őket.

- Dani indulhatunk? - El a nappaliban állt Luciennel a kezében és toporogva várta, hogy elkészüljek. Sajna minidig neki kell rám várnia, azonban elnézhetné, hisz terhes vagyok.

- Persze! - szinte ugrásszerűen indultam el, azonban jobb lett volna, ha higgadtan lépkedek. Az asztal sarkába vertem be a hasamat és egy szörnyű nagy fájdalom járta át a testemet. El azonnal mellettem termett, de arra már nem emlékszem, hogy mi volt a beszéd körülöttem...

~Eleanor~

Lassan, de még is sebesen hajtottam autómmal a sztrádán London egyik legnevesebb kórháza felé. A mentő autó nem sokkal előttem érkezett meg és egy hordágyon tolták be Danit.

- Nem lesz semmi baj! - amint mellé értem, már egy ajtón tolták be, ahová engem nem engedtek be. Lucien halkan gőgicsélt a karomban, azonban én majd' fel tudtam volna robbanni.

Danielle nem élné túl, ha a kicsit is elveszítené. Liam után elég volt neki ez a szenvedés. Számára ez a gyerek a megmentő most, hiszen ha Ő nem volna már régen megpróbált volna véget vetni az életének.

***

- Már órák óta bent van! - a srácok kórtermében sétálgattam fel s alá. Lucien éppen Zayn kezében szunyókált, aki hatalmas mosollyal az arcán ringatta kisfiamat.

- Kicsim, erős lány. Tudod jól milyen makacs és akaratos, nem fogja feladni, és nem is fogja itt hagyni a kicsit sem - Lou magához húzott, de közben egy kisebb jajdulást adott ki a száján. Fáj neki még mindig, ha hozzá simulok, vagy éppen rádőlök.

- Megnézem! Zayn, óvatosan vele - hangom erélyes volt, de a biztató mosoly amit az arcára varázsolt megenyhített.

A felé a műtő felé igyekeztem, ahová betolták, de mielőtt az egyik fehér köpenyes embert megállítottam volna, egy ágyat toltak ki, amin értelemszerűen egy ember feküdt. Azonban nem a szokatlan módon. Le volt takarva egy lepedővel és a mellkasán nem láttam azt, hogy lélegezne. Nem.Nem és nem. Ez nem történhetett meg.

- Elnézést, mi lett a kicsivel? - remegő hangomat nem gondoltam volna, hogy érti, de ezek szerint még is felfogta a kérdésemet. Homlokát össze ráncolta és szemöldöke az égbe szökött.

- Nincs semmilyen kicsi!

- Szabad? - mutattam az ágyra és miután bólintott lehúztam a lepedőt. Amint megpillantottam a fehér fejet, azonnal megnyugodtam. Nem Danielle volt, hanem egy negyven év körüli pasas.

- Oh, hála istennek. Hol találom Danielle Peazert?

- A folyosó végén balra az első ajtó - egy hálás mosolyt eresztettem felé, majd elindultam a navigált 'út, felé.

- Dani - halkan szólítottam meg barátnőmet, aki könnyekkel teli szemekkel nézett fel rám. Karjában tartott valamit, vagy inkább valakit. Szám elé kaptam a kezemet, és el sem mertem hinni, hogy Ő is anya lett.

A mai nap tette Őt a legerősebbé. Liam nélkül csinálta végig, de az a kislány az ajándék számára. Büszke vagyok rá!

- Csak pár percig lehet itt velem. Koraszülött, és félnek, hogy Liam vesebetegségét örökölte - remegő hangon mondta és látszott rajta, hogy elfáradt. A homlokán izzadságcseppek díszelegtek, de még ez is nagyon jól állt neki.

Csöndben ültem le az ágy szélére és egyik kezemmel végig simítottam a kicsi arcán.

- A névvel kapcsolatban hogy döntöttél?

- Azt hiszem azt lesz, amit Liam szeretett volna. Meena Payne! - ismét egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán, amiatt hogy megszületett Meena.

- Vajon mindig ilyen nehéz lesz? - fejét a vállamra hajtotta, de most már nem a boldogságtól zokogott, hanem a hiánytól. A szerelme és egyben a szíve másik fele, valahol az országban fekszik holtan az egyik harcmezőn. A srácok meséjéből azonban nem hinném, hogy valahol fekszik, hisz' a gépe felrobbant.

- Jaj drágám, tudod jól, hogy az idő mindent meggyógyít. Soha nem fogod elfelejteni Őt, de enyhülni fog a hiánya. Csak annyit kérek maradj erős. Miatta, hisz gyönyörű gyerek. Ha már az apja nincs mellette, az anyja teljes egészében lehessen vele...

Chapter 30 - Oh my god, Danielle!

Helló minden kedves olvasómnak. Itt is van a 30.-dik rész. 
Már 30... és lassan itt a vége :/ 
Gondoltam kellene egy második évadot csinálni ennek a blognak, de fogalmam sincs mit kezdhetnék vele...
Már elég régóta vártam ennek a résznek az elérkeztét, de van még kettő aminek még jobban ;) 
És Harry-vel kapcsolatos :P
Köszönöm a 10 tetszik pipát és a 4 komit! :) 
Most is hagyjatok véleményt, és nyugodtam mesélhettek nekem, nem kell félni tőlem! :))
Pusszi és jó szünetet, akinek az van :))










-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

"Mi nem váltunk el, csak te előre mentél! - Danielle Peazer.,,

~Eleanor~

Az 1D villában ücsörögtem az egyik bőrkanapén. Már vagy 2 teljes éve ismerem ezt a helyet, de még is órákat vagyok képes bámészkodni. A képek a falakon mindent elárulnak erről az öt srácról. Süt az arcukról a boldogság és az egymás iránt érzett szeretet. Azt hiszem olyan szoros barátságot, mint az övék, még soha nem láttam. Nincs titok közöttük, mindent elmondanak egymásnak, még azt is aminek értelme sincs. 

Nehéz elhinni, hogy Liam, aki mind közül a legfegyelmezettebb volt már nem jön haza többé. Talán soha nem volt olyan szoros a kapcsolatom vele mint mondjuk Hazza-val, de akkor is a barátom volt. Sok mindent tudott rólam, és elég sokszor segített is, ha bajban voltam. Elvesztettük. 

- Danielle, készen vagy már? - ordítottam a barátnőmnek, és próbálkoztam felállni a kanapéról. Válasz azonban nem érkezett, ami miatt aggódni kezdtem. Szokása nagyon sokáig készülődni, amit soha nem szerettem. Ám a végeredmény, amit magára varázsol csodálatos. 

A konyhába sétáltam, azon belül pedig a hűtőhöz. A kisfiam ismételtem éhes volt, amin csak elmosolyodtam. Ha Ő nem lenne teljesen egyedül érezném magam, de így nem. Van amikor csak ülök és beszélek hozzá, ha értelmetlen akkor is meghallgat. 

- Na mit is egyek? Hmm... - egy teljesen normális ember nem beszélget magában, azonban én Louis Tomlinson barátnője vagyok és egyszerűen nem megy a komolyság. Ha lehet, akkor poénkodom, de azért megy a komolyság is.

Egy hatalmas szendvics lakozott a hűtő legalsó polcán, amit azonnal kiemeltem. Furcsálltam  hogy már el van készítve, de gondolom Dani rakta vissza. 

Percek sem kellettek ahhoz, hogy elfogyasszam az ételt, ami immáron a hasamban volt. Danielle azonban még mindig sehol sincs. Felálltam az asztaltól  de egy éles fájdalom nyílalt pocakomba, kezemet azonnal oda kaptam és kissé összegörnyedtem.

- Jaj kicsim, csak most ne! - lassan és hosszasan fújtam ki a levegőt majd elindultam fel az emeletre. Sorra néztem be minden szobába, de akcióm sikertelennek bizonyult. 

- Daniel... - nevének kiejtését nem tudtam befejezni, mert ahogyan benyitottam a fürdőbe egyszerre nyílalt megint valami a hasamba és találtam Danit a földön véres kézzel. 

Éreztem ahogyan újra és újra fájdalom nyílalt belém, ami csak egyet jelenthetett, amit ebben a percben nem akartam. 

Féltettem a lányt, aki most előttem ült a földön egy borotvával a kezében és könnyeivel áztatta arcát. Ezt mind azért tette, mert szerelmes. Egyszerűen nem tudja elviselni, hogy szerelme és egyben a hasában pihenő gyermek apja elveszett ott, ahonnan a vőlegényem hazatér. 

- Te lány, miért tetted ezt? - lassan ültem le a kád szélére, közben pedig a hasamat fogtam. Iszonyatosan fájt, azonban most barátnőmön kell segítsek. - Dani nem gondolsz arra, hogy mi lesz majd a gyerekeddel? Én nem akarlak abba a tudatba ringatni, hogy Liam él, de akkor sem örülne neki, ha miatta ezt tennéd, ráadásul úgy, hogy a gyerekét hordod a hasadban! - próbáltam lehordani hatásosan, de nem sikerült. A hangom minden egyes levegő vételnél elcsuklott.

- Tudom, és sajnálom csak ebben a pillanatban ezt tűnt... jó ötletnek! - hatalmas barna szemei tele voltak könnyekkel, de ami a legjobban vissza köszönt az a fájdalom volt. Még mindig féltem, de már nem hiszem, hogy valami bajt is képes volna csinálni. - El, vizes a nadrágod... - hangja halk volt és a borotva kiesett a kezéből. 

- Nyugi jól vagyok. Most te voltál a legfontosabb számomra. Nem is tudom mit tennék nélküled.

- Tudom és én is így érzem, de ne szövegelj inkább, induljunk a kórházba! - morogva keltem föl a kádról és lassú léptekkel indultam meg Lou szobája felé. Míg barátnőm a kezét ment bekötözni addig én össze dobáltam egy két cuccot, a fehér nagy táskámba. 
Vajon Louis-val mi lehet? Miért nem válaszolt azokra a kérdésekre, amiket feltettem neki a levelemben? De a legfontosabb, hogy él még? 1 hónapja nem adott magáról élet jelet, azonban nem kaptunk arról sem hírt, hogy elveszett volna. 

***

~Danielle~

Éppen hogy elindultunk a kórházba, El-nek hatalmas fájásai lettek. Fogalmam sem volt mi tehetnék vele, azonban engem ez megrémített. 25 éves fejjel már vágytam egy pici babára, de a szülés megrémisztett.

Alig 10 perc múlva be is értünk és már egy tolószékben tolták egy kórterem felé.

- Mrs. Calder nem megmondtuk, hogy előbb jöjjön be? - Dr. Peterson kicsit szigorú hangom teremtette le El-t, de még is volt valami játékosság a hangjában.

- Tudja, hogy szeretem a rázós helyzeteket - barátnőm még ebben a pillanatban is tudott mosolyogni és viccelődni. Hihetetlen. Éppen egy gyerek készül kijönni belőle elég fájdalmas módon, és még most sem tud kellő képen komoly lenni. 
Egy üres kórterembe érkeztünk, ahol nekem és egy ápolónak kellett átöltöztettük El-t. Még abban az iszonyú zöld pöttyös kórházi ruhában is nagyon csinosan nézett ki.

Egy gyors vizsgálat után már barátnőm eléggé szenvedett, így megkezdődött a kicsi Tomlinson születése.

~Lou~ 

A falióra hangos kattogása egyre jobban idegesített. Biztos voltam benne, hogy El mára van kiírva, azonban a srácokat nem nagyon izgatja. Megígértem valamit a barátnőmnek és az lehetetlen, hogy ne tartsam be.
Az ágyam felett lógó jelző csengőt nyomtam meg egyszer, és pár másodperc múlva egy fiatal nővér lépett be a kórterembe.

- Valami baj van Mr. Tomlinson? - lágy hangjára a srácok is felfigyeltek, majd nagy szemekkel meredtek rám.

- Kérem hozzon egy tolószéket, szeretnék sétálni.

- Nem ajánlom. Uram, még pihennie kell, nem ajánlott a mozgás.

- Kérem. A barátnőm ma fog szülni és ha ebben a kórházban van, akkor mellette kell lennem! - a mondatom hallatán a fiatal lány szeme megértést sugárzott és azonnal betolt egy fekete "járgányt,,.

- Köszönöm! - egy ápolót is behívott, aki belesegített, majd utamra engedtek.
A folyosón ügyetlenkedtem a szerkezettel alattam, hisz még soha életemben nem ültem ilyenben. A fiúknak egy szót sem szóltam hisz elvoltak magukban egyedül is. Nekem a legfontosabb Eleanor volt.
Ki tudja, lehet, hogy éppen az egyik kórteremben vajúdik.

- Elnézést?! - a recepciós és köztem egy fal volt, amin csak egy kisebb rés volt vágva, de még is megijedtem pillantásától. Hatalmas nő volt. - Nem tudja, hogy tartózkodik-e itt egy Eleanor Calder nevű beteg? - szem forgatva fordult a gépe felé, gondolom nem örült, hogy abba kellett hagynia az étkezést.

- 2.-dik emelet, 25-ös terem - hálálkodó pillantást vetettem felé és most még gyorsabb tempóban mentem a lift felé. Iszonyatosan fájt a lábam és a karom is, de még is csak a fantáziám szüleményeire tudtam gondolni. Annyi filmet láttam már, amiben a nő szülés után meghalt és féltem, hogy El is itt hagy. Vagy esetleg elfelejti az emlékezetét... És még sok más.
Annyira belemerültem gondolataimba, hogy már a kórterem előtt "álltam,, és megpillantottam Őt. Danielle ott állt mellette steril ruhába, könnyes szemekkel és nézte, ahogyan a doki átadja a kisfiamat El-nek. A könnyek nekem is folyni kezdtek az arcomon, ahogyan hallottam kisfiam sírását, és láttam menyasszonyom arcán a hatalmas mosolyt.

- Maga kicsoda? - egy férfi hangjára lettem figyelmes magam mellett és ahogyan felpillantottam rá egy büszke mosoly terült az arcán. Ő az, aki világra hozta a gyermekemet és nem lehet neki eléggé hálás ezért.

- Az apuka vagyok! - a válasz csak egy "Oh,, hang volt, majd megfogtam a kocsimat és begurított a szobába. Egyik lány sem vett észre, talán jobb is volt így. Csak néztem őket, ahogyan törölgetik a
könnyeiket és boldogan csitítgatják a picit.

- Annyira hasonlít rád! - kissé összerezzentek hangom hallatán. El arcáról lefagyott a mosoly és még intenzívebben kezdtek a könnyek záporozni szeméből. Dani fejvesztve szaladt felém és bár fájt szorítása, de egy szót sem szóltam ölelése végett. Oda tolt barátnőmhöz, aki azt sem tudta mit csináljon.

- Te... élsz. Istenem, köszönöm neked! - zokogva borult a nyakamba és ott csókolt meg ahol csak tudott. Minden egyes sebemre gyógypuszit lehet, így biztos lehettem benne, hogy nem marad majd nyoma a hegnek sem. - Lucien, nézd csak, itt van apa! - kisfiamat felém fordította. Gyönyörű ég kék szemeivel rám nézett majd egy apró mosoly jelent meg az arcán. Kezemmel óvatosan simítottam végig puha arcán, mire Ő megfogta kicsi kezével a mutató ujjamat. A szívem zakatolni kezdett....
és éreztem azt az érzést.

Az apai érzést....

Chapter 29 - I miss you Liam!

Sziasztok drága olvasóim! Meg is érkeztem ezzel a résszel, habár nekem ez annyira, sőt nem igazán nyerte el
a tetszésemet. Remélem azért nektek tetszeni fog és hagytok nekem 1-2-3 komit. ;)
Oldalt tettem ki megint egy szavazást és örülnék neki, ha minél többen kattintanátok oda. Az FB csoportról lenne szó, hogy csináljak-e.
Jó olvasást, és kitartást a jövő héthez, szerdán szerintem jelentkezem.
Ja és még valami. Nevet változtattam: Nessz_Payne-re! :)




-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

~Niall~

A lüktető fájdalom és sajgó érzés nem akart elmúlni fejemből, pont úgy ahogyan bordáimból sem. Testem ólomsúlyként terült el egy kisebb ágyon. Minden egyes levegővételnél ki akartak szakadni szerveim a helyéről, bordáim pedig önálló életet akartak.

A szemeim előtt láttam édesanyám keserves arcát, amint éppen azt kéri tőle, hogy vigyázzak magamra. A rajongóim levelei, amiben szinte összetört szívüket is lefestették nekem. Megígértem nekik valamit és nem akarom, hogy csalódniuk keljen. Megint. Elég volt Liam halála, én haza megyek!

- Niall, hogy vagy? - Harry barátom rekedtes hangjára eszméltem föl szomorú gondolataim mélyéből. Tekintetemet rá vezettem. Arca néhol vére és koszos volt, haja nem volt rendezett, göndör fürtjei nem a a megszokott kócossággal pihentek fején.

- Egész jól, csak akkor fáj ha lélegzem - egy apró nevetés hagyta el a számat mondatom befejeztével, amire barátom is elmosolyodott és fejét kezdte rázni. Fehér fogai megvillantak, amik még most is vakították a szememet. 

- Te még ilyenkor is képes vagy viccelődni. Nem is tudom mit csinálnék, ha téged is elveszítenélek. Niall, kérlek maradj erős és tarts ki! Este egy rendes kórházba szállítanak minket, együtt maradunk Örökre! - megígértük egymásnak, hogy Örökké barátok maradunk, de Liam... Vége mindennek, nélküle semmi nem lesz már a régi.

Nem lesz többé értelme a One Directionnek.

Nem lesz többé értelme az esti buliknak, amikor annyit ihattunk amennyit csak akartunk, mert tudtuk, hogy van egy barátunk aki mindig vigyázni fog ránk. 

- Tudom... - hatalmas levegőt vettem könnyeim elszorítására, de nem kellett volna ugyan is egy éles fájdalom nyilallt oldalamba. Legszívesebben összegörnyedve estem volna a földre, de nem tudom, mivel törött kezem és lábam nem engedi.

Fejemen a fehér kötést az ablak üvegében pirosnak láttam. Éreztem ahogyan egyre nehezebb a vértől. Egy hatalmas seb éktelenkedett rajta, ami miatt egy londoni kórházba fognak szállítani. A gránát, ami alig 2 méterre tőlem robbant fel egy hatalmas vagy oszlopnak repített, ami tele volt szilánkokkal.

A lányokat vonzzák a sebek, azonban ha ilyen áron kell őket megszerezni, akkor inkább maradok szingli. Ott vannak nekem a Directionereim, csak éppen van amelyikkel még nem találkoztam.  

***

~Harry~

Niall és Zayn nézett ki a legrosszabbul. Törött kar, láb és borda. Zaynnek azonban a vállában van egy golyó, amit nem tudtak kiszedni a táborban. Szörnyű volt nézni a szenvedését, ahogyan a kórház felé vezető úton minden egyes kátyúba belementünk. Az izzadtság csak úgy folyt arcáról, de közöttük még egy könnycseppet sem lehetett lelni. Becsukott szemmel ült és családján járt az esze. nem gondolt másra, csak a szeretteire, s ez életben tudta Őt tartani.

***

- Niall Horan! - egy férfi jelent meg a kórtermünk ajtajában és körül nézett. Mind a hármunkra ráirányította pillantását, de amint a szőkeség felemelte a kezét rá pillantott hosszabban.

- A bordái teljes elmozdulást mutatnak és a hátában levő szilánkok is elég mélyen vannak. Mind ezt, csak műtéttel lehet megoldani, ahogyan a fején éktelenkedő seb bevarrását is - Niall nagy szemekkel nézett a fehér köpenyes emberre. Én sem értettem ezt az egészet, de nem akartam ellenkezni. 

- De minden rendben lesz? 

- Ne aggódjon Mr.Horan, a lehető legjobb kezekben lesz! - kis megnyugvást véltem felfedezni barátom arcán, de mikor ágya végét megfogta két ápoló és a hatalmas ajtón kezdték kifelé tolni megint rémült arcformát vett fel. 

Mindannyiunknak súlyos sebe volt, azonban talán Zayn-é a legrosszabb. Ő már órák óta a műtőben van, azonban még mindig nem tudunk semmi hírt róla. Kezdek aggódni, sőt félni. Ha egy artériát talált el és esetleg belső vérzése van? Ha nem élte túl? 

Nem! Harry állj le! 

Egy barátom halálát már végig néztem, nem engedhetem, hogy még egy elmenjen. Azt már se én, se a srácok és senki nem tudná feldolgozni. Szeretném feltenni azt a kérdést, hogy "Liam, figyel minket onnan ahol most van?,, de tudom, hogy ez csak egy gyerekes kérdés. Liam meghalt és nem figyel sehonnan. A mennyország és a pokol létezését még senki sem tudta bebizonyítani, aminek az az esélye, hogy sokan nem tudják higgyenek benne vagy ne. Ha Ő nem áldozza fel magát, akkor csak Ő és én maradtunk volna. 3 barátom meghalt volna, lehet rosszabb lenne. 

Senki nem mondta soha, hogy az élet könnyű, azonban én még is azt gondoltam. Minden áron az a tudat élt bennem, hogy nekem nagyon egyszerű minden. Sokat kellett harcolnom azért, hogy oda jussak, ahol most vagyok, de ennek most lett vége. Nem tudom bele törődni és nem is akarok. A One Directiont nem azért sajnálom nagyon, mert nem leszünk híresek többé, hanem amiatt mert azt öten alapítottuk és a barátságunk volt az alapja. 

Minden tönkre ment. 

Alig pár óra telhetett el és Niall-t teljesen ellátva, bekötözve hozták vissza hozzánk. Hasán feküdt és úgy húzta a lóbőrt. Jó volt nézni, hogy végre igazi orvosok segítenek rajtunk egy tiszta és ápolt helyen. Háta be volt kötözve úgy, ahogyan feje is.

- Lou, mi a baj? - barátom a combtól bokáig tartó gipszét bámulta, amit úgy éreztem legszívesebben leszednek magáról - bár ki nem-. 

- Eleanor mára van kiírva. Nem lehetek ott a gyerekem születésekor, és ez a tény felemészt. Megígértem neki, hogy haza érek erre a napra, és nem, mert itt vagyok egy istenverte kórházban.

- Gondolj bele. Ez London egyik legnevesebb kórháza, lehet, hogy ide fogják behozni, akkor meg valahogy oda fogsz jutni! - kissé felderült az arca feltételezésem hatására. 

Utálom ha szomorúak, és tudom azt is, hogy Lout ezzel a mondatommal nem tudtam felvidítani, de akkor is tennem kell valamit. Mindig is Liam oldotta meg a felvidítás kérdését, de most rám maradt. Éppen ezért is hiányzik ennyire, nélküle semmi nem a régi.

Nem hagyhatom, hogy ne legyen ott az első gyereke születésekor....

Chapter 28

Sziasztok! Megint késtem, de van rá mentségem. A géphez nem tudtam szabadulni egész héten, és ráadásul tegnap versenyem volt, ami szinte 23 órás volt és hulla fáradt vagyok. Viszont jó is volt.. :D
Amúgy nevet változtattam így a mostani : Nessz_Payne.:) A rész már régebb óta kirajzolódott a fejemben, de ha nem elég hosszú akkor nagyon sajnálom.
Köszönöm a 3 komit és a 6 tetsziket. És lassan elérjük a 8000 oldalmegjelenítést! :D
Jövő héten igyekszem nektek előre megírni pár részt, de ha szeretnétek akkor írhattok egy-két jelenetet kommentben, amit látnátok szívesen a 29. vagy a 30. részben. :D
Sietek a következő résszel. Ígérem! :D
Jó olvasást!

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

 ~Zayn~

A hadseregi kórház zsúfolt volt. Minden egyes négyzetméterét betegek töltötték ki. A sebeik elég súlyosak voltak, de az a kevés ápolónő nem tudott mindezzel foglalkozni. Nagy volt rá az esély, hogy elfertőződik nekik.

Voltak akik a földön jajveszékeltek és közben a sebeiket fogva dülöngéltek jobbra balra. De voltak akik csöndben próbálták visszatartani könnyeiket és ordításukat.
Nem volt súlyos sebem, ágyon feküdhettem, de valahogy még is nagyon megrémisztett ez az egész. A környezet pocsék volt. Néhol egerek szaladgáltak, és a vér szagtól hányinger kerülgetett.
A kórház falai repedtek voltak, és zöldek. A fehér plafont szinte beterítette a penész, ami egyre jobban kúszott és terjedt tovább.

Egy húszas éveiben járó nővérke lépett elém, hogy lekezelje és megvizsgálja törött lábamat. A hajat kócosan hullott vállára, sminkje elvolt kenődve és fehér köpenye tele volt vérfoltokkal. Sajnáltam, hogy ilyen munkahelye van. Sokan használják ki az ilyen helyzeteket egy két nővérke felszedésére, akik persze nem tudnak mit kezdeni ezzel. Félt. Látszott rajta, hogy retteg és azt hiszi én is ugyan azt teszem mint az a pár barom.

- Tőlem nem kell félned. Zayn Malik vagyok, és egy tisztességes ember. Nem úgy mint Ők - fejemmel afelé a csoport felé biccentettem, akik felénk bámultak.

- Tudom, a One Directionból. Doniya Feder vagyok! - kezét felé nyújtottam, Ő pedig remegő, puha kézfejét belecsúsztatta. Kedvesen ráztam meg, majd néztem ahogyan próbálja fertőtleníteni a sebeimet.
Szemeimet becsuktam és hagytam, hogy Doniya törött lábamat igazgassa. Iszonyatosan fájt, azonban még is más emberek tudtak eszembe jutni. Voltak akik a táborban szenvedték végig az életük hátra levő részét.
Hogy mi történt? Nem említettem még.
A felderítéskor útba eső francia tábor meglátogatása óta egy támadással kaptuk vissza, hogy oda mertünk merészkedni.

"Ismét legjobb barátom Liam futott át az agyamon. Vajon szenved még? Vagy már réges rég halott? Miket is beszélek, hisz' a repülő a szemem láttára ment bele egy hatalmas füstfelhőbe és ott robbant fel.

- Közlegények hasra! - Barrows állt mellettem, hangja pedig tőrként hasított a fülembe. Automatikusan a földre vetődtem és a kezemben levő tálcát pedig fejem elé emeltem. Megtámadtak, ráadásul Karson parancsnok előttem feküdt. Véres kézzel szorongatta mellkasát, de nem sokáig. Szemeit lecsukta és örökre elment. Ő is elment, még egy ember, aki megkedveltem.,,

A parancsnokot ha akartuk volna sem tudtuk megmenteni. Azt mondta egyszer "Az én sorsom a háborúban meghalni. A nagyapám és az apám is elesett. Most én jövök!,,
Hihetetlen mennyire elkötelezett is tud lenni egy ember, még akkor is ha a halálról van szó. Nem ismert félelmet, még akkor sem, amikor egy francia katona pisztolyt fogott a fejéhez. Furfangos és rafinált ember volt.

- Malik! - egy bizonyos férfi hang felé fordultam, aki kíváncsi szemekkel figyelt minden felé, hátha valaki válaszol erre a névre. Feltartott kézzel jeleztem, hogy én vagyok. Egy kisebb köteg levelet dobott hozzám majd egy számomra fájdalmasan hangzó nevet ordított.

- Payne! - megint feltettem a kezemet, Ő pedig értetlen tekintettel nézet rám. Vállat vont és oda dobott két levelet. Könnyes szemekkel olvastam el a címzett nevét. "Danielle Peazer,,. Szegény lány, hogy szenvedhet.
Figyelmemet Doniya-ra irányítottam, aki éppen Niall fejéről igyekezett levenni a véres kötést szőke - vagy inkább már narancssárgába átnyúló - hajáról.

- Niall, jól vagy? - aggódtam az Ír srácért. Mindig is erős volt, de most talán közülünk Ő sérült meg a legjobban. A feje a legsúlyosabb, de a bordái és a keze is elég csúnyák lehetnek. Egy biztató mosolyt küldött felém, amivel nem igazán voltam megelégedve. Tudom hogy nincs jól, és ezt előttem nem is fogja tudni titkolni.

A leveleket kezdtem kibontogatni, de nem Perrie-vel kezdtem. Dani levele számomra kísértést jelentett. Fel kellett bontanom, a szívem azt diktálta.

" Drága Liamem,
megöl a tudat, hogy nem vagy itt velem, de inkább az, hogy Hazza-nak igaza volt. Jobb lett volna, ha bevallom neked mielőtt elmész a bizonytalanságba és a félelembe.
Összeszedtem minden bátorságomat, hogy végre elmondjam neked, de még mindig kételyek vannak bennem. Mi van ha te nem akarod? Ha te nem örülsz neki?
Elmondom. Terhes vagyok. Apa leszek.
Én felnőttem ehhez a feladathoz, de azt nem kérem, hogy te is tedd meg. A te döntésed. Ha velem maradsz, akkor én leszek a világ legboldogabb embere, de ha nem akkor sem fogok haragudni. Boldog vagyok, mert csak is a TE gyerekedre vágytam mindig is.
Vigyázz magadra, kérlek.

Ölel, Danielle.,,

Végre elmondta volna neki. Meg akarta tenni, de már késő. Akkor, 6 hónapja hallottam a beszélgetésüket Harry-vel, de nem hittem hogy Liam nem tudja.
Bár tudná,
bár láthatná felnőni a kicsit,
bár élne.

~Lou~

Miután végre engem is lekezeltek leveleket adtak a kezembe. El és anya neve szerepelt az összesen.

most már végre rájöttem miért nem kaptunk egyetlen levelet sem. Az össze amit én küldtem, Ők megkapták, de az általuk írt sorokat nekem nem juttatta el senki. És ahogy látom senkinek sem.

Zokogó emberek vesznek körül, akik egy egy papír darabot tartanak a kezükben, amit családjaiktól kaptak. Akár egyetlen egy sor is mennyire boldoggá tudja tenni őket. Pontosan úgy, ahogy engem is.

Az első borítékot, ami a kezembe került remegő, de még is izzadó kezekkel téptem fel, és egy képet találtam benne. El hatalmas pocakkal állt egy tükör előtt és mosolygott. 

"Kedves Lou,

Szeretlek. Minden levelemet így kezdem feléd, bár tudom és érzem hogy vissza jössz hozzám. Nem akarom, hogy itt hagyj ebben a bizonytalan világban. 

Miért nem válaszolsz a kérdéseimre, amiket neked írok? Mindig írsz, de soha nem olyanról, amit meg is kérdeztem.

Képzeld kisfiúnk lesz. Az ifjabb Louis William Tomlinson. Ígérd meg nekem is, és neki is, hogy haza érsz addig amíg születik  Rettegek és nem akarom egyedül végigcsinálni. Lou kérlek, gyere haza. Fiatal vagy te még, nem lehet semmi bajod.

Csókol Eleanor és a kicsi Tommo!,,

Fáj, de nem mehetek. Még pontosan 7 hónapot kell itt töltenem, ha csak nem kell igazi kórházba mennem. 

Sajnálom El-t, de maradnom kell....

~Niall~

Csak egy dolgot akartam mindennél jobban ebben a pillanatban magam mellett tudni. A gitáromat. A hangom velem van, de a gitárom nincs, ami fáj. A zenébe kell most is menekülnöm a megnyugvás érdekében. Lehetséges, hogy a többi emberen is segítene.

- Shut the door
Turn the light off
I wannak be with you

I wanna feel your love - Lou figyelt fel legelsőnek hangomra, aminek nagyon is örültem. A szólót ketten énekeltük tovább miközben én ütemesen "doboltam,, a kanalammal a poharakon, ami az egyik asztalon voltak. Liam hiányzott belőle a legjobban. Az Ő szólóját mi énekeltük, s a dal így már nem volt egy egész, csak valami kusza hangokból álló valami.

Mindenki ránk figyelt, de voltak akik kérlelték, hogy hagyjuk abba. 

Jó volt újra énekelni. 

A zene egy teljesen más világ. Mindenkinek megvan a saját stílusa a zenében is, és azon belül egy külön világ, ahová akkor menekülhet, amikor csak akarhat. Felépíthet egy olyan mentsvárat, amiben senki sem fogja bántani. 

Engem is sokan szeretnek és az éneklés a munkám, már rég meg kellett volna unnom a zenét, de nem tudom. Számomra is egy ments vár, amit soha senki nem fog tudni lerombolni.

A nővérek és pár katona mosolyogva énekelte velünk a Moments című dalunkat. Ismerik és talán szeretik is. 

Könnyek szöktek a szemembe, ahogyan végig néztem ezen a több száz emberem. Fáj nekik minden egyes testrészük, de képesek velünk énekelni, és a legfontosabb dolog.

Mosolyognak...

Chapter 27

Helló mindenkinek!! :D Sajnálom, hogy ez nem lett hosszú és annyira érdekfeszítő mint az előbbi, de valahogy most nagyon rossz passzban vagyok. 

Nagyon szépen köszönöm a 10(!!) tetsziket és a 6(!!) komit!: DD Olyan boldog vagyok.. :D

Tisztában vagyok vele, hogy ehhez nem fog annyi érkezni, de örülnék neki, ha elmondanátok nekem, hogy kinek a szemszögéből szeretnétek mondjuk a kövi részt olvasni. :D

Komizzatok kérlek szépen! :)

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

~Geoff Payne~

Minden nap egy örökkévalóságnak tűnik. A percek csiga lassúak, s egyedül csak az éjszakák telnek gyorsan. Számomra Liam egy hős. Több millió lány szívét sikerült meghódítania, s most pedig ugyan ennyi ember aggódik érte.

Gyalog indultam el a 'munkahelyemre', ahová behívattak. Karennek nem mertem megmondani, hogy egy harcban elveszett több száz ember is, és most kell megírnom a leveleket a szülőknek. Összeomlana, s azt hiszem képes volna addig izgatni magát, míg egy szívrohamot nem kap.
Én is félek, hogy Liam azok között az emberek között van, akik eltűntek, de bízom benne hogy nem. Minden fontos dologra az élet tanította meg. Nem egészen 18 éves korában már bejárta a világ minden egyes szegletét, és milliók kedvelték meg Őt. Én nem tudtam semmit tanítani neki, s ezt nagyon sajnálom. Esetleg a sarki kocsmába tudtam elvinni, de azon kívül semmit sem tettem.

A fák leveleinek nagy része már a földet díszítette, s az ágakon a madarak sokasága sorakozott. Kabátomat kicsit összébb húztam, hisz a szél rendesen feltámadt. Nem sokkal van tőlünk messze az a ház. Teljesen felszereltség, de sajnos az én szakértelmem túl kevés ahhoz, hogy válaszolni is tudjak. Nekem csak be kell gépelnem a neveket, s majd egyesével behelyettesíteni, majd kinyomtatni és elküldeni a címekre.

***

A századik név következett a listán. A felét ismertem, s szinte a könnyeim már előjöttem az ismerős nevek hallatán. Annyira rossz volt tudni, hogy esetleg a fiam lehet a következő.

- Liam James Payne! - halkan mondták a következő nevet, hisz tudták, hogy Ő az én fiam. Azok a bizonyos könnycseppek egyből potyogni kezdtek a szememből, s legszívesebben oda ugrottam volna Pool mellé, hogy megnézzem tényleg az én fiam neve van a monitorra írva. A lábaim nem mozdultak, de a szívem ezerrel zakatolt.

- Geoff, sajnálom.. - Oscar állt meg mellettem és a hátam veregette meg. A sajnálatból nekem még is mi hasznom számítana? Semmi. A fiamat nem kapom vissza, akár szeretném akár nem.
Egy szót sem szólva álltam föl az asztaltó, s egy borítékra firkáltam fiam nevét, majd beletettem azt a bizonyos papírt és elszaladtam.
A sors keze volt ebben is, mint mindenben. A halál nem válogat, előbb vagy utóbb elkap mindenkit. Nem lehet kitérni előle.
Vajon Harry, Zayn, Lou és Niall hogyan viselik? Tudnak róla valamit? Esetleg látták is Liamet a halálakor?
A bizonyos borítékot becsúsztattam a zsebembe, s közben tovább sétáltam a könnyeimmel küszködve.

/ Pár nappal később/

~Danielle~

Furcsa volt Karenéknál lenni, miközben Liam nem volt velem. A szobájában lenni olyan volt, mint egy tornádóban. Nem tudom mit tegyek, tétlen vagyok. Minden ami a házban van csak is Ő rá emlékeztet.

- Dani szívem. Ide hoznád nekem Geoff kabátját? - Karen vékony hangját hallottam meg, s már szinte repültem volna, hogy segítsek neki. Lassan lépkedtem le a hosszú fa lépcsőn, majd mikor leértem felkaptam a bizonyos kabátot és elindultam a fürdő felé.

- A zsebéből kiszednéd a szemetet drágám? - eleget tettem kérésének, s egy fehér borítékot húztam ki belőle, amin barátom neve szerepelt. A kabát kihullott kezemből, mint nyári zápor a felhőből é pedig a földre estem. Lassan nyitottam ki, és közben próbáltam egyetlen egy darabkáját sem összegyűrni. A kíváncsiság hajtott engem.

" Kedves hozzá tartozók!
Sajnálattal kell közöljük, hogy Liam James Payne a háború során elveszett, és talán életét vesztette. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy megtaláljuk és ígérjük, hogy ha előkerülését észleljük akkor újabb értesítést kapnak.,,

- Li...Liam.. elveszett! - megsemmisülten mondtam ki a szavakat, s közben a hasamat simogattam.
Miért nem mondtam el neki, amíg lehetett? Miért kellett úgy elmennie, hogy nem tudta meg az igazat?

Hazzanak igaza volt, el kellett volna mondanom neki, hogy terhes vagyok....