Chapter 26

Sziasztok! Hát elég gyorsan megérkezett a következő rész. Köszönöm a kommenteket és a pipákat, de még mindig nem kaptam meg a válaszokat azoktól akik a 'töröld' szavazást választotta. Pedig nagyon örülnék neki, és arra kérek mindenkit, aki meg is mondja, hogy kulturáltan tegye meg. 

És lassan el is érjük a 7000 oldalmegjelenítést! :D yesss:D

Azt is nagyon szépen köszönöm, büszke vagyok rátok. 

A 20 feliratkozó is lassan megvan! :) Már csak kettő kell... :D

Várom a véleményeteket, nem kell félni tőlem! ;)

Jó olvasást! :)

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

~Harry~

Halál... ha az ember ezt az egy szót meghallja, egyből egy, vagy rosszabb esetben több emlék jut a tudatáig.
Nehéz felfogni a gondolatot, hogy valakit többet nem látunk, s már csak az emlékek halvány foszlányaiból kell felidéznünk arcát, mosolyát. Esetleg egy kis bűntudat is előszökhet, ha szörnyű körülmények között váltunk el. Ha egy veszekedés után halt meg, vagy csak szimplán nem is kedveltük egymást.
Utoljára 10 éves koromban éreztem ezt, s azóta nem kellett senkit sem elveszítenem. Most azonban az élet, nem akarta, hogy még valami sikerülhessen nekem. Elvette tőlem a legjobb barátomat, hisz már túl sok jó adatott nekünk.
Kaptunk 3 csodálatos évet, hogy összeszokjunk, és hogy utána elvehesse tőlünk. A sors azt akarta, hogy legyenek együtt töltött tökéletes, szomorú, vicces pillanataink amire emlékezni tudjunk az elvesztésekor is.
Szörnyű elfogadni a tényt, hogy soha nem fogom látni, és csak azért ment el, hogy minket megvédjen.

A mai fiatalok szinte minden nap ezzel a szóval dobálóznak. Ha elkezdik csesztetni egymást, ez az egy szó biztosan elő kerül. 'Megöllek, meghalsz'. Valószínűleg nem tudják, hogy ennek a szónak mekkora súlya van.
Nem tudhatják milyen érzés az, amikor tényleg meghal az az ember, akire ezt mondják.
És mi lenne akkor, ha másnap reggel az a hír fogadná őket, hogy azt az embert tényleg elvesztették? Hogyan dolgoznák föl? De legfőképpen mennyire okolnák magukat a tettekért?

A végső terc vissza vonulás lett, így mindenki menekülni kezdett, s egyes repülőkre felszálltak a katonák is. A srácok is beszálltak egybe, s fedezve Őket megindultam vissza a táborhoz.

Pár perc múlva már a 'leparkolt' gépemnek támaszkodva vártam a srácokat is. A repülőgépük már csak a leszállással próbálkozott, ami bele telt egy időbe.
Ők is végig nézték velem együtt, de én hallottam az utolsó szavait. Megtagadta a parancsot, s a hatalmas füst ami akkor keletkezett a francia vadászgép meghibásodása miatt mindent elborított. Nincs rá mód, hogy megmenekülhessen, de még akkor is hiszek abban, hogy él.

" A gépfegyverem tüzelésre kész  volt, s már csak a levegőben körözve, az ellenség figyelmét elterelve vártam Barrows parancsát. Hatalmas füstfelhők keletkeztek egy francia gép meghibásodása miatt, s következő pillanatban pedig Liam száguldott el mellettem. Felette egy francia gép szállt, s Liam nem engedte el maga felől. A legveszélyesebb gépezettel játszott. Csúcstechnológia, s a rakétái is hatalmas robbanást képezhetnek.
Tudtam mire készül, de a megakadályozáshoz már túl késő volt. Egy hatalmas füstfelhőbe repült bele, és már csak egy robbanást észlelhettünk.,,

Liam megmentette a másik három barátom életét. Ha Ő most nincs, akkor nem élnének. Nem mondhatom azt, hogy jobb lenne ha nem így történt volna. Vagy Liam, vagy Lou, Zayn és Niall. Olyan mint egy szörnyű választás. Mintha nekem kellett volna eldöntenem, hogy melyikük élje túl.

- Hazz, jól vagy? - Lou hangja zökkentett ki gondolatmeneteimből. s könnyes szemmel fordultam a meggyötört srác felé. Arcán láttam a szomorúságot. Végig nézték Ők is legjobb barátunk halálát, ez a helyzet szinte felfoghatatlan.
Bele sem merek gondolni mi lesz majd Danivel? Ha megtudja, hogy Liamet elveszítette belehal. S egyedül én tudom a titkot, amit már 4 hónapja együtt őrzünk. Még jobban meg fogja nehezíteni az életét.
Minden egyes nap látni fogja azt az arcot, de én nem akarom összetörve látni.

"- Danielle mondd el neki! - halkan próbáltam kiabálni, de úgy, hogy Liam meg ne hallja. 
- Hazz, nem akarom még. Nem is biztos, de nem szeretném, ha eljárna a szád! - mutató ujjával fenyegetett, de én elkaptam s egy puszit nyomtam Dani arcára.
- Ha nem akarod, nem mondom el!,,

- Nem jobban mint ti! - ránéztem a mellette álló két srácra, s közben magamhoz húztam őket.
Nem voltak súlyos sebeik, csak egy pár karcolás. De ahol igazi seb volt az a szívünk volt.
Belül véreztem, de az időn kívül semmi sem fogja ezt elfeledtetni velem. Egyszer majd össze forr, s már csak egy picike heg fog ott maradni, de azt sokszor kell majd felszakítani.

- Mi lesz most velünk? Hogyan lesz nélküle One Direction? Mindig is Ő vigyázott ránk, Ő volt közöttünk az érett ember! - Niall mindig is éretten gondolkozott, de úgy tűnik mintha Ő volna a legfiatalabb közöttünk. Liamnek Ő olyan volt mint a kisöccse. Nagyon közel álltak egymáshoz, s most elveszítette.
Nem tudom hogyan, s mit válaszoljak neki erre a kérdésre csak azt, hogy 5 hónap szolgálat letelt már.
Az elkövetkezendő 7 hónap szörnyű lesz. A háború túl sok áldozatot követel, s még biztos vagyok benne, hogy nem kapta meg azt a mennyiséget.
Ki tudja, lehet holnap mi leszünk a következők....

Chapter 25

Helló mindenkinek! Tudom, hogy most nem lett valami hosszú, és ezt sajnálom is. Köszönöm a sok megtekintést, komikat és a 8(!!) tetsziket.. Nagyon büszke vagyok rátok!
A szavazással kapcsolatban, azokat is nagyon szépen köszönöm, de az az 5 ember miért nyomott arra, hogy töröld? Ha ott jelzitek ezt nekem, akkor nem tudok változtatni ezen sokkal jobban örülnék neki, ha leírnátok kommentben még is mi nem tetszik!
Remélem azért elnyeri a tetszéseteket, hisz lassan vége is a blognak:(
Szeretném, ha MINDENKI hagyna nekem véleményt! Nekem mind egy mit írsz, csak tudjam, hogy neked hogy tetszik ez az egész.
Előre is nagyon szépen köszönöm!
Jó olvasását!

Ezt a zenét hallgassátok közben: KATT

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

"Megmentettél minket, nem is tudom hogyan hálálhatnám meg neked, még akkor is ha már nem vagy köztünk. Csak tudnám miért mentél egyenesen a halálba?! - Niall Horan.,,

~Liam~

Még soha nem féltem ennyire egész életemben. Akkor sem mikor megkaptam életem legelső rossz jegyét, vagy amikor az első anyák napi dalomat énekeltem el anyunak. 

A gyomrom görcsben áll, s hiába járkáltam fel alá, nem segített.

- Haver, ülj már le! - Harryn is látszott az idegesség minden egyes jele, de Ő még is nyugodtan tudott ülni az egyik ládikón. Szemével követte minden egyes mozdulatomat, s szerintem a látványtól már Ő fáradt el.

Hirtelen pattant fel, s egyre hangosabb lett a nyüzsgés a barakkban. Nem voltunk sokan, de még is mi páran hatalmas zajt tudtunk csapni. A többiek teljesen külön ültek tőlünk, de most ebben az esetben nem zavart. Valami furcsa játékot játszottak amihez nekem semmi humorom nem volt.

Idegesen lépkedett felém, s be kell valljam féltem az agresszív Harry-től. Kezét egy hatalmas lendülettel a vállamra helyezett, s elhúzott az egyik ágyig, majd lenyomott oda.

~Louis~

Az idő hűvös volt, s minden egyes testrészemet már átjárta a hideg levegő. Egy kisebb erdő felé sétáltunk, s a parancsnok folyamatosan megállította a szakaszt. Bal karját felemelte, közben pedig csendre, fedezékbe utasított minket. Előre ment, s ha nem látott semmit tovább indultunk. Idegesítő volt mind egyes méter után az út szélére leguggolni, s várni a parancsot, hogy most mi lesz.

Ordítozó emberek hangja ütötte meg az én, és mindenki fülét. Hiába néztünk minden irányba semmit sem lehetett észre venni. 2 legjobb barátommal állok tehetetlenül, de vajon mi lesz?
A többiek felé pillantottam, akik idegesen szorongatták puskájukat, s próbálták elrejteni remegésüket.

- Földre! - Karson torka szakadtából kiáltotta, s közben egy golyó haladt át, pont a szíve fölött. Szörnyű volt nézni, ahogyan szembe nézett velem, s teste egy ólomsúlyként esett a földre.
Még lélegzett, de már nagyon nehezen.
Az utolsó perceit töltötte el ebben a szörnyű világban, s a családját, barátait soha többé nem láthatja.
Meghalt, de nyitott szemeit még mindig rám meresztette.
Akár mennyire is gyűlöltem ez alatt a két hónap alatt, most még is sajnálom. Évek óta azért dolgozott keményen, hogy az emberek elismerjék a munkáját, s a hazáért való szeretetét, de most egy golyóval mindennek vége lett.

- Meg vagy veszve? Feküdj le! - Niall a galléromnál fogva húzott a sáros, kisebb gödörbe, ahol vagy még száz ember feküdt rajtunk kívül. Hátamra fordultam, s vészes sebességgel kezdtem betölteni a fegyveremet. Remegő kézzel fogtam meg a ravaszt és kezdtem lőni az embereket, akiket láttam közeledni.
Nem ismerem őket, okom nekem nincs arra, hogy haragudjak rájuk és most még is megölöm őket. Ők nem ártottak nekem, hisz lehet, hogy éppen egy ugyanannyi idős srácot ölök meg éppen mint én.
Lehet, hogy Őt is otthon várja a felesége a gyerekével a hasában.
Lehet, hogy Ő is kénytelen volt jönni, s közben egy ártatlan ember.

Egyre többen, s többen érkeztek, de mi kevesebben voltunk. A táborukhoz merészkedtünk, s most erősítést kell kérnünk. A düh csak úgy üvöltött belőlük, s francia motyogásukból egy szót sem értettünk, de még is sejtettük mit mondanak.
A feszültség és félelem észlelhető volt közöttünk, s mindenkiben benne volt az az egyetlen kérdés.
Mi lesz most?

~Liam~

- MMB szakasz, megtámadták Karson őrmester szakaszát. csapatát, erősítést kértek! Gépre fel! - egy harmincas éveiben járó ember szaladt be, s ordítása egyből elnyomta a zajt, ami a barakkban volt.
Senki nem szólt semmit, csak szaladtunk a szokásos cuccal a kezünkben.
Csak egy barátom volt mellettem, s közben a másik három éppen élet, s halál között van.
Egy golyó is tönkre tehet minden törökre, s azt nem akarom. Inkább én haljak meg mint Ők. Ebben a nehéz helyzetben, még az én életemet is képes volnék feláldozni csak azért, hogy Ők épségben haza mehessenek. Dani tudom, hogy túlélné, de El képtelen volna. A kicsi minden egyes nap Louisra emlékeztetné.

Életemben nem futottam még olyan gyorsan, mint akkor a repülőmhöz. Az álcázott gép, amit az egy héttel ezelőtti gyakorlaton fedtem le, most is ott állt. A lepedő szerűséges lerángattam róla, s az egyik oldalát sikeresen el is szakítottam, de nem izgatott.
A barátaim várnak engem, s segítenem kell rajtuk.
Beszálltam a repülőbe, s a felszállás után teljes sebességgel mentem. A rakéta készenlétben volt, már csak a piros gomb megnyomását várta.
A szívemre egy hatalmas tégla nehezedett, ahogyan egyre közelebb értem a célhoz. A radarom jelezte a körülöttem száguldó vadászgépeket, de még az ellenségét is.

- Liam, balra menj! - mintha nem is Harry hangját hallottam volna, rádión keresztül teljesen máshogy hangzott.
Az alacsony repülésnek köszönhetően megpillantottam Niallt, Louist, és Zaynt, amint éppen az égre tekintenek, s az én repülőmet nézik. Azonban nem sokáig néztek engem, mivel a tárukat megtöltötték, s tovább tüzeltek a feléjük közeledő emberekre. A szívem bele sajdult a ténybe, hogy most fogunk mind meghalni. Az arcukra félelem volt írva, és az hogy segítségre számítanak.

Egy újabb gránát robbant barátaim mellett, s a szakaszvezető egy hosszas repülés után, egy fának csapódott. Egy könnycsepp szaladt ki a szememből, s próbálta maga után hívni a többit is.
A fejem felé pillantottam, ahol egy francia repülőgép repült el, s az alsó ajtaja már nyitódott a rakéta alja pedig látszódni kezdett. Barátaim felé akarta dobni, de tudtam, nekem meg kell állítanom. Teljes sebességgel kezdtem alatta menni, s próbáltam követni.

- Payne, gyere vissza! - Barrows őrmester hangja fenyegető volt, de még ez sem tudott vissza tartani attól, hogy megmentsem a barátaimat a haláltól. Nem foglalkozva a paranccsal tovább repültem.

- Liam!! - most az egyszer szólított a nevemen, de még ez sem segített.
Ő volt az egyetlen ember, akinek a tanácsára mindig is adtam.
Ő volt az egyetlen, aki ember számba vett mindenkit ebben a táborban.
Ő volt az, akinek elnyertem a barátságát, de most még is ellenszegülök a szavának.

- Sajnálom őrmester! A parancsot megtagadom! - nyers hangon beszéltem, s ekkor vettem észre, hogy a rakéta már a levegőben van, s pár méter múlva eléri az én gépemet is...

Chapter 24~ Scream

Sziasztok!! Köszönöm a komikat, és mint ígértem próbáltam valamilyen szinten sietni, de hát ilyen órarend mellett nem nagyon megye... Sajnálom, ha lesznek késések..

A másik blogommal kapcsolatban pedig nem tudok mit kezdeni.. Nincs rá ötletem, kár volt elkezdenem, de tudom hogy nem az én műfajom az hogy abba hagyom. 

Lehet, hogy újra bezárom, és letörlöm a mostani részeket, még magam sem tudom.

A résszel kapcsolatban, már tudom, hogy a felderítést vártátok, és most itt is van! :D
Többször vissza olvastam, és volt olyan rész, ahol nekem is megrándult a gyomrom.

Remélem mindenkinek tetszik, és szeretném, ha megint olyan mesélős kommenteket hagynátok, mert nagyon szeretem őket olvasgatni! :)

Köszönöm a 6000+ oldalmegjelenítést, és jó olvasást mindenkinek! 

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

Azt hiszem gondolkozás nélkül tetted meg, és csak azért, hogy minket megvédj. Te voltál az egyetlen felelősség teljes ember közöttünk és most még is elveszítettünk. Miért van ez? - Harry Styles.

~Liam~

Hiába is írok regényeket az otthoniaknak, nem kapok választ. Két hete küldtem el a második levelet, és még mindig senki nem írt semmit. Tudom, hogy mindenki biztonságban van, hisz a lelkükre kötöttem, hogy hagyják el Angliát, de akkor is bennem van a félelem. 

Ruth és Nicola Amerikában vannak az egyetemen, ahova járnak. Megkértem őket, hogy addig költözzenek oda. Anyának és apának pedig szerveztem egy második nászút féleségét Hawaii-ra. Mindössze 3 hónap, de utána a nagyimat látogatják meg, és amíg én is haza nem megyek, Ők biztos nem mennek vissza Wolwerhamptonba.

Az udvaron álltunk sorba, mivel a felderítés lassan indul. Barrows őrmester állt meg előttünk és a papírjára pillantott ami a kezében volt. A gyomrom liftezett a félelemtől. A repülés tökéletesen megy, de akkor sem akarok a srácoktól elszakadni, mivel én vadászrepülős vagyok.

- A negyedik, hatodik és nyolcadik szakasz Kemeron őrmesterrel, Az első, a második és a harmadik szakasz pedig Davson szakaszvezetővel tart! – lefagyva álltam és vártam, hogy az őrmester tovább mondja, de nem tette. Tisztelegni kezdtünk, aztán elindult a barakkja felé. Kezem remegni kezdett, s lábaim utána kezdték vinni a testemet. Egyre gyorsabban lépkedtem, s a gyaloglásom már lassan átváltott futásba.

- Barrows őrmester! – hangom hallatán megfordult, majd egy mosolygás után komor arcra váltott. – A légi századot nem mondta.

- Nem véletlenül Liam. Mi maradunk, és ha erősítést kérnek, csak akkor megyünk!

- De a barátaim, én nem hagyhatom őket egyedül.

- Liam, értsd meg nekünk maradnunk kell. Nem mehetsz akár akarsz, akár nem. Rád itt van szükség a gépeknél, és Kemeron őrmester vigyázni fog rájuk! És téma lezárva! - kezét a homlokához emelte, majd mérgemet vissza fojtva én is tisztelegtem és vissza indultam a srácokhoz.
Szörnyű előérzetem támadt, s kérdések milliói cikáztak a fejemben és nem hagyták elmémet nyugodni. Most már átérzem anyáink helyzetét. A félelem benne is meg van, hisz nekem itt kell maradnom, és ölbe tett kézzel várni, hogy nekünk még is mikor kell menni.

Én hoztam ide őket, de most még is nélkülem mennek el. Mikor a kezünkbe kaptuk a behívó levelet én álltam föl, és erősködtem, hogy jöjjünk. Ha akkor nem teszem ezt, most valahol máshol süttetnénk a hasunkat. Viszont gyötörne a bűntudat, hogy a velünk egy idős fiúk itt vannak és szenvednek és mi pedig gyávák módjára megfutamodtunk. Csak azért mert sztárok vagyunk minek kellene kivételezni velünk?
A rajongóinknak mindig is csak azt hajtogatjuk, hogy kezeljenek olyan emberként, mint Ők. Nem vagyunk mi hősök, hogy csodáljanak. Csupán éneklünk, ami mindig is az álmunk volt. Ugyan azok az emberek vagyunk, mint az x-faktor előtt, és ez mindig is így lesz. Nem engedjük, hogy megváltoztassanak minket, és azt sem hogy a fejünkbe szálljon a hírnév. 5 teljesen átlagos, bolond és játék imádó srác vagyunk.

Egy eldugott helyhez futottam, ami épp megfelelő volt a számomra. Messze volt mindentől, s a barakk mögött nyugodtan el tudtam bújni. Pókhálók sokasága gyülekezett a barna fán, de nem tudott érdekelni. A fű le volt nyírva, így nem kellett a nagy gazak közben mászkálnom.
Számat hagytam szétnyílni és engedtem, hogy az a bizonyos hang kitörjön belőlem. Izmaim megfeszültek, s kezem ökölbe szorult.

Fél perc sem telt el, de már a földön ülve tépkedtem a fűszálakat. 
Azt hiszem minden katona egyszer megérzi a vesztét.
Minden katona rájön, most talán mindennek vége. Ő is és barátai is meghalhatnak, ha nem vigyáznak. 
Én vagyok Daddy Direction, de még sem tudom megvédeni őket a veszélytől, nem jól végzem a feladatomat, amit mindig is magamnak hittem. Most pedig még is itt vagyok, és nem tehetek semmit, bele kell törődnöm, hogy én vadászrepülő pilóta vagyok, Ők pedig közlegények.

Gyors tempót felvéve igyekeztem vissza a srácokhoz. Félek, hogy tényleg elvesztem őket, de akkor is szeretnék velük lenni, amíg lehet. 
A barakkba érve véltem felfedezni, hogy a srácok már teljesen felszerelkezve álltak az ágy mellett, és várták, hogy az a bizonyos kolomp megszólaljon.

- Haver, hol voltál? - Niall állt mellé, ezzel engem teljesen kizökkentve a gondolataimból. Egy apró mosoly bújt el számon, de észrevehetetlen volt mindenki számára. Niall-on végig néztem, akin már nyoma sem volt a számomra 3 évvel ezelőtt ismeretlen fiúnak.
Eltűnt az az ember, aki az XF válogatáson félve kezdett velem beszélgetni.
Eltűnt az az ember, aki mindig komolytalan volt. Most már felelősségteljes, tudja mikor mit kell mondani.
Eltűnt az az ember, aki a ház minden egyes szegletében levő ételt képes volt megenni. Most már annak is örül, ha ebédkor egy szelet kenyeret meg tud enni.

- Muszáj volt kiadnom magamból a feszültséget! - ebből a válaszból nem értettek meg semmit. Soha nem voltam egy dühöngő típus, s nem is tudják mire vagyok néha képes. Elborul az agyam, s akkor valahogy nehéz vissza váltanom a félénk emberre magamban.

- Liam, Barrows azt mondta álljunk készenlétben, hisz bármelyik percben szükség lehet ránk - Harry rekedtes hangja vissza hozott a jelentbe, s megakadályozta, hogy megint elkalandozzak. 
Végig néztem a barátaimon, és sírni lett volna kedvem, mikor megszólalt az a bizonyos hang. 
Az a hang, ami örökre tönkre teheti a barátságunkat.
Az, amely megölheti a barátaimat, és egy életnyi szenvedés várhat rám.

Egy utolsó ölelést adtunk egymásnak. Megtörtént az utolsó 1D-s ölelés, lehet örökre, de lehet nem. 
Lou, Niall és Zayn elsétáltak, lehet Örökre...

Chapter 23

 Sziasztok! Itt is van az új rész, bocsánat a késésért, de van hogy napi 8 órám van... aztán még tanulni:/  

Igyekszem... :D És köszönöm a 2 komit, de azért örültem volna még egy párnak.. Lassan elérjük a 6000 oldalmegjelenítést! *--* :D 

Örülnék, ha komiznátok, és szívesen olvasnám, ha mesélnétek nekem! :D Már persze, ha van kedvetek. :)

Jó olvasását. 

 -----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

~Karen~

Napi teendőim első részét a konyhában kezdtem. Liam kedvenc ételének a hozzávalóit kezdtem az asztalra pakolni, majd mosolyogva fordítottam egyet a naptáramon, ami a bézs színű csempén lógott.  Egy mosolygós fiú képe lógaszkodott rajta, s a kezében egy tortát tart, aminek a tetején egy szám van. 20. Pontosan ma van Liam huszadik születésnapja. Szemeimbe könnyek sorakoztak, és próbáltam nem arra gondolni, vajon most mit csinálhat. Több ezer kilométerre van tőlem, de ez most valahogy még sem olyan mint máskor. Akkor a rajongók támadják le, nem pedig vadidegen emberek, akik a fiam életét akarják kioltani.

Zokogva rogytam le a földre, s próbáltam magamba sulykolni két szót. „Erős vagy”, de minek is segített volna. Liam az egyetlen fiam, aki még túl fiatal ehhez az egészhez.

- Karen szívem, kelj föl – Geoff segítő karjai húztak fel a földről, majd szorosan magához húzva dőlt neki a pultnak. Mindig is tudta, hogyan kell bánni a nőkkel, de 25 év alatt megtanulta, hogyan nyugtasson le vagy éppen vidítson fel.

- Miért kell ott lennie? Miért nem lehet inkább turnén? Sokkal jobban viseltem azt, mikor két évig haza sem jött, minthogy harcoljon!

- Drágám, haza fog jönni, és tudod jól, hogy holnap én is megyek, tehát tudni fogok arról, ha Liamnek valami baja esik! Hidd el senki sem tudja, mi apukák mit érzünk, és soha nem is kérdeznek, de nekem is rossz. Ő az egyetlen fiam, és az életből, soha semmit nem tudtam megtanítani számára, egyedül járta be a világot, és nem együtt! – a sírásom elmúlt szerető férjem szavai hatására. Igaza van, hisz a sajtó és a rajongók is, csak mi irántunk érdeklődnek, de a párjaink iránt már nem. Talán ez csak azért van, mert mi hoztuk őket a világra, vagy pedig azért, mert azt hiszik hogy a férfiaknak semmi sem fáj.

Egyet biztosan tudok, hiányzik a kicsi Fiam….

~Anne~

A mobilomat figyeltem minden másodpercben, hátha megszólal az a bizonyos hang, ami az jelzi, hogy SMS-em érkezett Hazza-tól. Képtelenség, hogy életjelet adjon magáról, de még is azt hiszem, hogy valahogyan megtudom, hogy van.
Egy anya megérzi, ha a gyerekeivel baj van, és nekem a szívem félelmet táplál. Féltem a legkisebb gyerekemet. Érzem, hogy valami hatalmas baj fog történni.

A sztárságtól is óvtam, hisz nagyon hirtelen jött hírnév, könnyen el is szállhat. Ha ez pedig megtörténne, tudom hogy össze törne. Ha a srácokat elveszítené nem élné túl.

Hazza nekem mindig is az a kicsi gyerek marad, aki nem egészen hét évesen már a játék szintetizátoron énekelgetett nap mint nap. Soha sem fogom tudni feldolgozni, hogy az én kicsi gyerekem felnőtt.
3 éve próbálom megszokni azt a tényt, hogy Ő a világ egyik legnagyobb sztárja a négy másik sráccal az oldalán. Már most sokkal többet elértek, mint bármelyik másik fiatal, akinek hasonló hangja van.
Több millió ember szemében nőtt meg azzal a tettével, hogy elment ebbe a háborúba, de az én büszkeségemet már nem tudja növelni. Soha nem hittem, hogy tényleg ekkora sztár lesz, pedig egy anyának hinni kell a gyermekében, én is hittem, de nem akartam hiú reményekkel táplálni, mert ha még sem sikerül neki, akkor nagyon nagyot csalódna. Minden reggel elmondta nekem ugyan azt az egy mondatát, akár óvoda, akár iskola előtt.

„ Anya, én egy igazi hős leszek. Nekem a hangom lesz a varázserőm, amivel mindenkit meg fogok tudni menteni”

Igaza volt, sok emberrel megszerettette magát, ezzel a különleges erejével. Büszke vagyok rá, hisz azt a munkát végzi, amit mindennél jobban szeret.

Gemmának is nehéz mind ezt feldolgoznia, s mint anya én próbálok erős maradni előtte, nem mutatok könnyeket, még akkor sem ha legszívesebben véresre sírnám a szemeimet.
Ebben a nehéz időszakban, nem csak én félek, hanem több millió anya is, de bíznunk kell abban, hogy épségben és egészségben érkeznek haza.

~Jay~

Mindenki fél, de legfőképpen az édesanyák érzik a vesztüket. Felidézik a gyermekükkel töltött minden egyes percet, és próbálnak a nap minden egyes órájában nem könnyet hullatni.
Minden anyában megvannak a gyermekükkel töltött első pillanatok.
Mi szülők észre sem vesszük milyen gyorsan felnőnek a gyerekeim. Nem régen még a járókában totyogtak, ma meg már a hazájukat védik, és vele együtt minket is.
Nem régen még az első szavaikat ismételgettük velük, s ma már a fiam világhírű sztár, aki nap mint nap úgy dalokat tanul, rajongókkal találkozik, koncertezik, és próbál minden időt a mennyasszonyával tölteni. Nemsokára Ő is büszke apa lesz, és minden tudományát, amit az élek adott neki és megtanította egyéb dolgokra, azokat a kisfiának fogja átadni. A bölcsességét megtanítja neki, és a rossz dolgokra pedig felhívja a figyelmét, hogy mit szabad és mit nem.

A számítógép előtt gubbasztottam, s könnyeimet próbáltam nem a billentyűzetre potyogtatni. Iszonyúan rossz dolgok jutottak az eszembe, amiket próbáltam minél gyorsabban elhessegetni.
A Google-ba lassan pötyögtem be fiam nevét, majd lenyomtam az ’Enter’ billentyűt, ami több mint egy millió találatot hozott ki. Bele gondolva ebbe az egészbe, ha most nem jött volna haza ki tudja meddig nem láthattam volna ragyogó mosolyát, és nem érezhettem volna meleg és szoros ölelését.
Ahogy magához szorítja vékony testemet érezhető benne minden szeretet, a hála és a védő ösztön. Mindig is Ő akart gondoskodni rólam már tíz éves kora óta, és az ígéretét be is tartotta.
Testvéreit elhalmozza ajándékokkal, és mindent megvesz nekik, amit csak szeretnének. Louis soha sem tudta elfogadni, hogy az apja csak se szó se beszéd lelépett, és még csak egy képeslapot sem hagyott. Akkor volt a mélypont az életében, nem tudta mit tegyen, és azt hogyan. Ketten voltunk, és csak egymásra számíthattunk.

~Maura~

Lehajtott fejjel, a cipőm orrát kémlelve sétálgattam az utcákban. A hideg szél minden egyes porcikámat átjárta, még a kabátomon keresztül is. A gyerekek boldogan szaladt oda hozzám egy-egy képet kérve én pedig szokás szerint eleget tettem kérésüknek. Ő egy pulóverben voltak, s az erős szél miatt, még sem fáztak.
Mindenki szerint Niall nélkül kihalt ez a város, de én ezzel teljesen másképpen vagyok. Csúfolták Őt mert balkezes, és akkor még elálltak egymástól a fogai. Pici volt és gyámoltalan, ami az embereknek soha nem tetszett. Most pedig büszkék rá, mivel van pénze és a világ egyik legnagyobb sztárja. Némelyik ember még ebben a kedves kis városban is nagyon nagy haszonleső.
Befutott a tehetségével, még pedig Angliában, amit nagyon sok Ír ember nem mondhat el, és szerzett magának négy legjobb barátot. Ők öten alkotnak egy egészet, öröm az nézni, ahogyan ökörködnek és boldogok.

Egy csodálatos parkhoz értem. A fák virágainak illata fenségesen keveredett a frissen nyírt fű illatával. A park közepét egy hatalmas játszótér díszítette, ami minden egyes nap dugig van gyerekekkel. Azt hiszem még Niall születése előtt épült, és azóta Ő is mindig ide menekül ha valami baja van.
A mai gyerekek többsége nem él annyira az internet világában. Ebben a kisvárosban, a fiatalok az utcán beszélgetnek, és nem azokon a ketyeréken. Általában a tizennégy és az ilyen korosztályú gyerekek függenek annyira az internettől, de legalább akkor megmozgatják az ízületeiket, mikor Niall itthon van és megy valahova.

Egy padon foglaltam helyet és vártam idősebbik fiamat, Greg-et. Hiába volt mit nézni, és valakivel beszélgetni inkább még is megint gondolataimba temetkeztem.
Vajon mi lett volna, ha Niall nem kerül be a One Directionbe? Ha kiesik az XF-ből, vajon mit csinálna most?
Itthon lenne velem, vagy már rég a barátnőjével élne?
Szomorú tény, hogy lassan a saját fiamról is az újságokból tudok meg dolgokat.

A kavicsos úton megpillantottam fiamat, ahogyan a kezében ülő kisfiúnak beszél. Farmer nadrágjának ülepe még mindig a térdéig lógott, s fekete pulóverének ujja fel volt tűrve a könyökéig. Theo mosolyogva nyújtózkodott egyre jobban felém. Elmondhatatlanul Greg-re és Niall-re hasonlít, mintha Ők lennének a szülei is.
Ízületeimet fájlalva, és fájdalmas képet vágva álltam fel a padról és egy-egy puszival köszöntöttem őket.

- Szerbusz drágám!

- Anya, mi ez az egész Niall-el? Nem vagyok ezzel mind tisztában, felnőtt ember vagyok és nem tudom megérteni a döntését. Simán ha jöhetett volna, miért harcol annak az országnak az oldalán, ami nem is a hazája? – hangja remegett az idegességtől, s talán csak azért nem sírta el magát, mert a kezében tartotta a fiát. Biztos voltam benne, hogy reggel ezért hívott fel, és ezért akart velem találkozni.

- Nyugalom. Minden rendben lesz, de a kérdéseidre a választ, csak az öcsédtől tudhatod meg….

~Tricia~

Hollywood számomra mindig a legkedveltebb városom marad. Annyi minden van ebben a hatalmas porfészekben, ami miatt kicsivel jobban szeretem mint Angliát. Az emberek nem félnek felvállalni a másságukat, és a stílusukat. Akár merre nézel, minden hol egyedi öltözködésű, frizurájú ember lehet látni.

Miután Perrie-t és a lányokat is kisminkelték én következtem. A három lányok örömmel tombolta végig a Little Mix koncert minden egyes percét. Hiába Zayn-nek a barátnője Perrie, még is úgy néznek fel rá, mintha még soha életükben nem látták volna. Nem fanatikus rajongók, de még is tisztelik, azért amit elért Ő is az életben.

Mivel a koncert fél órája véget ért következik az interjú, amiben Perrie anyukájának is és nekem is benne kell lennünk. Mivel mi is utazunk a LM-el ezért nincs időm gondolkozni. Folyton kell valamit csinálnom, ami szerencsére eltereli a figyelmemet. Perrie esténként mindig hullatja a könnyeit, hisz őrülten szerelmes Zayn-be. Nem csak neki hiányzik, hanem nekünk is.

Féljük a fiainkat, de nem tudunk mit tenni… Nem kell volna menniük, de Ők még is mentek, s nekem elég rossz előérzetem támadt… 

Chapter 22 ~ I wish.

Helló! J A TIU utáni izgatottságomban írtam nektek ezt a részt! Annyira fel voltam pörögve, hogy nem tudtam leállni! J Az a film, annyira PER- FECT volt!! Tudom, hogy ha meglesz DVD-n húszezerszer meg fogom nézni.. 

Erről a részről nem tudok mit nyilatkozni, csak annyit, hogy Petrának köszönhetően került fel és szeretném ha TI kifejtenétek a véleményeteket, írjatok nekem mindenről ami csak eszetekbe jut, nem érdekel ha az a kökörcsin béka vízi élete (már ha van ilyen xD). Imádom olvasni a komiaitokat, valahogy azok megnyugtatnak, ha csak nem ócsárlás van benne… :/
ÉS MÉG VALAMI: Tudom, hogy Niall-nek semmi keresni valója ebben a háborúban, mivel nem angol, de azért még sem szerettem volna kihagyni a töriből, és szívem sem lett volna hozzá, úgy hogy ezt nézzétek el! Köszönöm :*

Köszönöm a komikat, és pipákat!! :)
Jó olvasást és tessék véleményezni! J

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

~Lou~

Azt hiszem kezdünk fejlődni ebben a katonáskodás dologban. Furcsa itt lenni, 10 perc alatt ebédelni, és a vaságyakban aludni. A félelem mindenkiben benne van, de ez érthető. Minden éjjel arra kelek, hogy ver a víz és a rémálmom emlékbe bennem van.  

Minden egyes éjjel ugyan azt álmodom. El szerepel benne és én, még mindig itt vagyok. Amikor pedig mennék haza, nem találok senkit, csak a romhalmazokat a házaink helyett. Keresem a barátnőmet, a családomat, de senkit sem találok. És ekkor felbukkan egy ember, nem érdekel mi fán terem, csak azt akarom tudni, mi lett az emberekkel akiket szeretek. Közli velem, hogy a franciák lebombázták ezt a várost, és mindenki meghalt.
Szörnyű, de ha felébredek, egy részem megnyugszik, hogy csak egy álom volt azonban a másik felem nem. Félek vajon mi történt otthon, és ha tényleg megtörténne ez az eset belehalnék. 

Az ágyamon feküdtem és a plafont bámultam. Repedések mindenhol, a retkes, és fehér mennyezeten. Hazza az ágyam végében ült törökülésben, és a lábszőrömet piszkálta. Soha nem értettem mi is ezen neki a jó elfoglaltság, de ha tetszik neki, akkor csak tessék. Ez alatt a 3 hét alatt mindenki nagyon lefogyott. Harry, olyan mint egy anorexiás modell, kilátszanak a bordái, hisz neki nem sűrűn van ideje megenni a kajáját. Alig érünk be az ebédlőbe, és ülünk le enni, már mennünk kell a következő kiképzésre, vagy járőrre. Mindig is lassan evett szegény, ezért sem tud három-négy falatnál többet megenni.  

- Styles, hoztam neked egy kis maradékot! – Jamest jelent meg mellettünk, s pár szelet kenyeret tartott a kezében. Az éleslövészeten nagyon jóba lettek, aminek nagyon örülök, mivel ez a gyerek nagyon jó viszonyban van a konyhás nővel. Niall is mellé lépett, majd egy szelet kenyér elcsórása után lehuppant a mellettünk lévő ágyra. A szőkeség mostanában sokkal csendesebb, és figyelmesebb lett. Nem esik el a lábában, nem poénkodik annyit, és meg tanulta melyik pillanatban mit lehet mondani.
Liam-ben semmi változást nem véltem felfedezni, ugyan olyan maradt. Ő mindig is az az apáskodó típus lesz, és marad is. Zayn pedig ugyan olyan maradt azt hiszem, szoktunk poénkodni, de itt igazából nem sokat lehet. Mindenki a csajáról kérdezgeti Őt, de persze nem nagyon válaszol. Egyre jobban visszahúzódik mindenki előtt, ami nekem nem tetszik. 

- Meséljetek már a sztár életről, milyen az? Azt tesztek meg, amit csak akartok, akkor visztek fel rajongók magatokhoz, amikor csak akartok? – Edward kérdései hallatán minden zajforrás meg szűnt, és mindenki felszülten figyelt minket. Egyre kínosabbá kezdett válni ez a helyzet, s a srácok tekintetét kereste.

- Ez egyáltalán nem erről szól. Mi nem használjuk ki a rajongóinkat, nem azt akarjuk, hogy azért szeressenek minket, hogy megfektessük őket, hanem azért mert értük csináljuk ezt. Vannak köztük csinosak, de akkor sem tennénk meg soha. Van egy-kettő, akit meghívnánk randira, de akkor azzal biztosan tartósabb kapcsolatot ápolnánk – Liam szavai hallatán erősödött meg bennem az az érzés, hogy nekünk örökké együtt kell maradnunk, és zenélnünk kell. A rajongóinkért, és magunkért. Biztos vagyok benne, hogy Ők mindig itt lesznek nekünk, és támogatni fognak minket, még akkor is ha megfogyatkoznak.

- Szóval, Payne azt mondod, hogy az a sok pénz, amit kerestek az nem játszik szerepet abban, hogy ezt csináljátok?

- Nem, mi imádjuk ezt a munkát, hisz az éneklés az életünk. Mi ezt szerettük volna csinálni már 5 éves korunk óta, és valóra váltak az álmaink.

- Akkor miért vagytok itt? – felültem az ágyamon, és érdeklődő tekintettel figyeltem a srácokat, akik körülöttünk álltak és záporoztak a kérdéseikkel. 

Mindenki azt hiszi, hogy sztárnak lenni, csak a pénzről szól, ami nem igaz a mi esetünkben. Nekünk viszont a rajongók a legfontosabbak. Ha Ők nem lennének, i sem lennék máshol, mint az x-faktor lecsúszottak listáján, ahova mindenki kerül akiknek nem sikerül. De nekünk összejött, és annak is nagy szerepe volt, hogy fiatal srácok vagyunk.
Nehéz munka ez, de csak az tudja, aki átélte ezt, vagy még mindig benne van a szakmában.

- Mert Anglia a mi hazánk is, és attól mert még sztárok vagyunk nincs kivétel nálunk sem.

- De várjunk csak, Niall, te nem ír vagy? – James kishúga egy hatalmas Directioner, s ez által minden fontos információt tud rólunk. A kérdések csak úgy záporoztak felénk, sőt kezdtem azt hinni, hogy ez egy interjú.

- Az vagyok.. de akkor sem szerettem volna a barátaimat egyedül hagyni. Mi egy csapat vagyunk, és minden együtt csinálunk! Az hiszem ezért is lett a nevünk egy irány, mert mindig egy lesz a célunk.

~Liam~

Nekem sem volt világos Niall döntése, mivel a papíron fel volt tüntetve az is, hogy ha valaki nem angliai születésű, akkor simán elmehet az országból, de Ő maradt. Nem tudom miért, de ha valaki meg kérdezi, nem is tud normális választ adni, amiből megértjük miért is van itt. 

- Furcsa ez az egész. Azt hiszem, ti tényleg nem egy átlagos fiú banda vagytok, hanem normálisak, akik nincsenek elszállva maguktól, és lehet veletek értelmesen beszélgetni – Conor lépett közelebb hozzánk. Barna haja fel volt zselézve, s kék szemei virítottak a napsütötte barakkban. Végül is ebben a csoportban mindenki 20 év felett van, és ugyan olyan őrültek mint mi. Elég sok barátra tettünk szert, akikkel talán tartani is fogjuk a kapcsolatot, már ha élve haza is jutunk. 

- Bizony, bizony… A One Direction azt hiszem sokat letett az asztalra, és ezt nem olyan apukaként gondolom, aki csak a lánya kedvéért mondja ezt, hanem azért is mert tényleg így van. Srácok, azt hiszem én is büszke vagyok rátok! – Barrovs őrmester hangja hallatán mindenki haptákba vágta magát, de ő leintett minket. A kislányával egyszer megfogok ismerkedni, már az első nap közvetlen, és rendes volt velem és azt hiszem ennyivel tartozom neki.
Nagy termetével szinte alig fért be az ajtón, s zsebre tett kezekkel támaszkodott neki az ágyam vas rácsának. Mindenki tartott tőle a félelmetes tekintete miatt, kivéve engem. Úgy éreztem vele barátkozni tudok, és azt hiszem benne meg van az a komolyság, amire nekem itt szükségem van. Támogat minket, és nem ordibál velünk, mint a többi parancsnok, vagy ezredes.  Segítőkész, de az ember még sem egy családos, kedves férfit néz ki belőle, hanem egy folyton morcos, ideges és agresszív vadállatot.

- Köszönjünk őrmester! – Zayn hangja alig hallható volt, hiszen Ő is rettegett tőle, akárcsak a többi három srác. Talán még Harry volt az, aki nem félt tőle, de azért meg is tartotta a távolságot.

- Srácok, egyezzünk meg abban, hogy ha magunk közt vagyunk, akkor csak simán Barrovs-nak szólítotok, rendben? – elmosolyodtam gesztusán, hisz egyik ranggal rendelkező tiszt sem engedné meg ezt egy közlegénynek, aki semmit sem jelent itt. Viszont Ő egy hihetetlen ember. 
Egy apró bólintással jeleztük egyetértésünket, majd mindenki elhallgatott. Az előbbi beszélgetés megszakadt, de jobban mondva én nem is emlékszem hol hagytuk abba.

- Fiúk, pár óra múlva felderítésre megyünk, szóval rakjatok be váltó zoknit, jó sokat! – minden felderítés előtt elmondta ezt az egy mondatot. És, hogy miért is ennyire fontos a zokni? A bakancs amiket kaptunk elég könnyen átáznak, és nem igazán szeretnék, ha a sereg idő előtt megfogyatkozna egy tüdőbaj miatt.  – Lőszert is kaptok majd, mert ez már élesben fog menni. Nem lesz gyermekded játék, vigyáznunk kell. Ha valaki bármi gyanúsat észlel, szól Nekem. – ismét bólintottunk, majd elhagyta a barakkot. 

Lemásztam az ágy tetejétől, és a ládához mentem, amiben benne volt a cuccom. Előkotortam egy fényképet, amin a családommal vagyunk, és Dani is rajta van. A két nővérem hozta akkor is a szokásos őrült formáját, és dilis fejet vágnak rajta, de azt hiszem akkor voltunk a legboldogabbak.
Végigsimítottam a képen, mindenkinek az arcán és éreztem a szúrós érzést a szememben. A könnyeim elő akartak törni, de nem engedtem. 

Hiányoznak, mindennél jobban, bárcsak még egyszer elbúcsúzhatnák tőlük… 

Chapter~ 21

Sziasztok! Ez a rész már régebb óta meg van, csak még nem akartam feltenni nektek, és ma tökéletesítettem. Egyik olvasóm, és kommentelőm ebben a részben választ is kap a kérdésére, úgy hogy remélem tetszeni is fog nektek! :D Nagyon köszönöm az 5 tettsziket, és 2 komit….

Milyen a suli? Nekem valahogy egész tűrhető, viszont most nagyon bele kell húznom a felvételi miatt.. :/
Láttátok már a This is us-t? Én holnap este megyek! J

Jó olvasását, és véleményezzetek, mint már mondtam Chatben is lehet!! J

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

„ Én mindent láttam, átéltem veled. Megmondtam, hogy ne menj, de Te makacs voltál és mentél. Megtetted, és ezzel elveszítettelek. A legjobb barátomat, mondd, miért tetted? – Harry Styles”

~Niall~

Tegnap, végre sikerült szóba elegyednem, egy-két velem egykorú sráccal. Semmi újat nem mondtam magamról, mint amik az újságokban szerepelnek, így legalább, ha haza jutunk nem kell azon töprengeni, hogy vajon melyik köpött be ezt és ezt a sajtónak rólunk.
A legfurcsább, az az volt számukra, hogy ha Ír vagyok, miért is kell itt lennem. Ezzel nem csak Ők vannak egyedül, hanem a rajongók is.

Amikor a szüleim elváltak Angliába költöztünk anyával. Greg apánál maradt, ami nagyon nagy bánat volt a számomra, hisz Ő az egyetlen testvérem. Mindent vele beszéltem meg, és furcsa volt a tudta, hogy még is hogyan fogom nélküle tengetni mindennapjaimat. Sokan nem szeretik a testvérüket, de én igen is szeretem. Mindig meghallgat, és akár mi van segít nekem.
4 éve élek Londonban, s meg kell mondjam tényleg olyan gyönyörű, mint amilyennek mondják az emberek. Az éjjeli fények, ahogy megvilágítják a Temzét, a Big Bent, és még a többi csodás nevezetességet. Fantasztikus. Az x-faktor óta próbálom átvenni az angol szokásokat, de nem megy. Soha sem akartam elfelejteni származásomat, de azt szeretném, hogy az emberek elfogadjanak ahogy vagyok, akár angolként, akár ír ként.
Ezért is éreztem magamban a kötelességet, hogy eljöjjek ebbe a háborúba. Valami belső érzés szólalt meg bennem, ami az sugallta, hogy jönnöm kell. Évek óta Angliát nevezem otthonomnak, és csakúgy nem sétálhattam volna el, azért mert én ír vagyok. Igen is jönnöm kellett, ha már itt élek egy ideje, kötelességemnek éreztem, de azt nem tudom miért.

~Zayn~

Még mindig az ágyamban feküdtem, s azon töprengtem, vajon Perrie hol lehet, mit csinálhat? Hiányzik az illata, a tökéletes arca, a kék szemei, és mindene.
Lehunytam a szemem és megpróbáltam felidézni, utolsó romantikus pillanatunkat, amint éppen egy parkban vagyunk.

„ Egy parkba terveztem a randinkat. Tökéletes hely. A kutya se jár erre, s Perrie sem volt még itt. A fákon halk bagoly huhogást lehetett hallani, s a levelek folyamatosan egymást súrolták. Hosszú köves út vezetett egy kis patakhoz, amiben kacsák, és más élőlények éltek.  Az autómnak támaszkodva vártam a sárga taxit, amit a barátnőmnek hívtam, ugyan is szerettem volna, ha tökéletes minden, mire ide ér. Egy utolsó simítást vetettem a kocsim motorháztetőjén pihenő pokrócra, majd megpillantottam Perrie-t. Haja lófarokba volt kötve, s ruhája egy farmerből, és egy divatos pólóból állt, amin az én arcképem festett.
- Szép hercegnő, eltévedt? – nevetve mondtam, s közben meghajoltam előtte, amire egy kis kuncogás hagyta el a száját.
- Tudja, kedves fiatalember, én a hercegemet keresem. Nem látta valamerre? – hangjában felfedeztem a játékosságot, de már vágytam a csókjára. Felegyenesedtem, s közelebb léptem hozzá. Karjaimmal körbevontam a derekát, s megcsókoltam.

A kocsim motorháztetején feküdtünk, egymás kezét fogva, s a csillagokat nézegettük. Mindig mást sikerült kiraknunk a furán elhelyezkedő fénycsóvákból.
- Nézd, az ott egy nyuszi! – mutatott egy pontra barátnőm, és ahogyan észrevettem, egyre izgatottabb lett.
- Szeretlek, nagyon – mosolyogva fordította felém a fejét, és hosszasan megcsókolt. Nem szabad búcsúzkodnom, de én el akarok köszönni tőle. Félek, hogy nem jövök vissza, és akkor bánnám, hogy nem tettem meg.
- Nézd, az egy szív alakú! – mutattam egy alakzatra, ami kirajzolódott a fényes csillagokból.
- Az a mi alakzatunk.
- Az Zerrie – enyém volt az utolsó szó, s nem beszéltünk többet. Élveztük a pillanatot, azt, hogy utoljára randizunk talán együtt.”

- Sorakozó! – hallottuk meg ugyan azt az éles hangot, ami már egy hete, minden reggel kitessékel minket az ágyból. Az egyenruha már rajtam volt, s már csak a sapkámat kellett magamra vennem. Megszoktam ezt az egészet, és már nem panaszkodom. A srácokkal beszélgetünk, de már egyikünk sem az a felszabadult, fiatal gyerek, akik voltunk. A hadsereg férfit kovácsol az emberből. Minden egyes itt töltött pillanat után az ember agya elraktároz egy-egy maradandó emléket.
Az őrmestert vártuk, hogy ellenőrizzen minket és a barakk tisztaságát. Mindenki az ágya előtt állt vigyázzban.  Jobb szemem alatti monoklimhoz nyúltam, amit tegnap este szereztem be. Megtanultam a leckét, miszerint nem szólunk vissza a szakaszvezetőnek. Korán reggel futni mentünk, s hát én elfáradtam a tizedik kilométer után. Megálltam és megszólaltam, hogy nem bírom. Behúzott egy hatalmasat, és azt mondta, ha nem futok tovább akkor ott helyben ahogy is ver. Tehát futottam tovább.

Miután az őrmester leellenőrzött minket, és a barakkot megállt egy hátsó ajtó előtt, s körbe nézett rajtunk. Féltem ettől az embertől, ijesztő, és egyben titokzatos. Az egyetlen ember, akit kedvel, az is Liam. A kislánya nagy rajongója, és ezért kedves is Leeyoummal. Furcsa, az biztos.
- Ma éleslövészet lesz csak! Sorakozó, és utánam! – ütemesen, és szinte dallamosan ordította a szavakat, amik csak úgy kongottak a szobában. A vízhang visszaverődő trappolása, megtörte beszédének hangját.

Az udvaron fel voltak állítva a táblák, amiket el kellett találni. Egymástól, olyan tíz méterre voltak, mi pedig több mint ötvenre. A fegyvereinkkel kellett sorba állni, és várni, hogy az előttünk levő srác, kilője a maga teli tárát.

~Liam~

A teljesítményünk szerintem magasan szárnyal némelyik fiatalé mellett. Sok minden történt velünk, és nem vagyunk olyan kis ficsúrok, mint azt mindenki gondolná.
 Azt sejtették volna, hogy vissza lépünk innen is, de nem tettük.
Azt hitték, itt sem bírjuk tovább egy hétnél, és sírva könyörgünk amiatt, hogy had mehessünk haza.
Bevallom, féltem, de már nem. Erős voltam, ami megtette a hatását. Minden tetszett megálltam, és minden próbát megcsináltam, még akkor is ha hajnali kettőkor ébresztettek fel. Zayn-nek voltak gondjai, egyedül a futásnál, de sikerült neki. A monokli, pedig elfog múlni, egy idő után.

A lő próba tökéletesen ment mindenkinek. Igazából, csak mi öten érdeklünk, senki más. Csak magunkra számíthatunk, és a többieket nem is ismerjük, s ha törnénk is magunkat, Ők akkor sem akarnának megismerni. Mert tudják kik vagyunk. Azt hiszik melegek vagyunk, de ilyenkor mondom mindig azt, hogy Ők nem tudják mi nekünk is milyen nehéz.
Nem tudják, milyen az, amikor az utálkozók, megfenyegetik azt az embert, akit te mindennél jobban szeretsz.
Nem tudják, milyen nehéz megfelelni több millió embernek, anélkül, hogy egyikük se legyen szomorú.
Nem tudják, milyen az, hogy gyors kajákon élni heteken keresztül, és alig aludni valamit.
Nem panaszkodom, soha, de azért néha még is kitörik az emberből. Én választottam ezt, én akartam énekes lenni, de nem sejtettem, hogy mindenkit, akit én szeretek, a rajongók többsége utálni fog. Pedig nem is ismerik. Ők nem tudják milyen, és hogy én miért szeretem. Csak azt, hogy boldog vagyok vele.

1 hete küldtem el egy levelet barátnőmnek, s még mindig nem válaszolt rá. Talán, már nem érdeklem, talán már nem akar engem? Próbálok nem annak a kisördögnek hinni, aki azt mondja, hogy már nem szeret, de kezdek kételkedni. Félek, hogy ha haza megyek, már más fogja a kezét, és engem csak kigúnyol.
Tudom, hogy nincs tökéletes ember, de Ő a számomra, mindig is az marad. Van benne valami varázslatos, amit az enyémnek mondhatok, és remélem még hatvan éves koromban is a birtokomban lesz. Szeretem, és ezen semmi sem változtathat. 

Chapter 20~ Promise!

Ez a rész mindössze egy késő este született, miközben barátnőmmel társalogtunk a suliról és szinte minden másról… :D Nehéz, de még is volt benne valami könnyűség megírni…J
Azt hiszem, ezzel a résszel megvagyok elégedve, és tetszik is!
Köszönöm szépen a +5000 látogatót, és a napi +200 megjelenítőt! J
Olyan jó boldogságot hoztok nekem a suli előtt, hogy az csak na… vége lett a nyárnak, elmúltak a napos, strandos idők, az egész napos lazsálások és a későn fekvések.. És nagyon is jól tudjuk mind ezt mi váltja föl :/
Hát azért, ÉN ezzel a résszel BÚCSÚZOM a nyártól… J
Komizzatok, hagyhattok véleményt esetleg a Chatben is, ha ott jobban tetszik :D
Jó olvasását!

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

„Érzem, hogy még nem haltál meg! Nem hagyhatsz itt minket, megígértük egymásnak, hogy örökké barátok maradunk, de te ezt megszegted, mert itt hagytál minket! Miért tetted ezt? Miért nem maradtál veszteg? – Niall Horan.”

~Liam~

Síri csend telepedett a helyiségre, ahol álomra hajtottuk a fejünket. Néha-néha lehetett hallani egy-egy köhintést, vagy éppen a vaságyak nyikorgását. Szörnyű ez a csend. Tudom, éjszaka aludni kell, és nem ilyenkor fent lenni, hogy reggel olyanok legyük, mint a mosott szarok, de akkor sem tudok elaludni.
Nem a megszokott kis ágyamban hajthatom fejemet nyugovóra.
Nem vackolhatom be magamat arra a helyre, amit már hónapok óta nem vetettem be. De a legrosszabb, az az, hogy nincs mellettem az az ember, aki átölel, ha fél, vagy éppen nem. Aki melegíti testem, és akár takaróra sem lenne szükségem.
Vajon Ő most mit csinálhat? Gondol rám ebben a pillanatban, vagy már nyugovóra hajtotta fejét, s az igazak álmát alussza?

A lyukas tetőn keresztül néztem a csillagokat, amik közül maximum hármat láttam. A legfényesebb csillag Ő. Anya mindig is azt mondta, hogy aki a legjobban hiányzik, annak a csillaga ragyog a legfényesebben az égen. Annyi ember hiányzik, s már közülük vannak halottak is.

Nagyapámra akartam mindig is hasonlítani, már vagy 5 éves korom óta. Azt akartam, hogy az emberek azért nézzenek fel rám, mert nagy hangom van, s nem azért mert fiatal, és jóképű vagyok. Azt terveztem az interneten kezdem el a karrierem, úgy ahogy a nagyapám tette 1950-ben, csak Ő az utcán. Egy sapkát és egy napszemüveget húzott a kobakjára, hogy senki se ismerje fel, mert Ő csak azt akarta, hogy a hangja miatt szeressék. Nem akart híres lenni, nem akart sztár lenni, csak egy átlagos ember, aki boldoggá teszi az embereket a dalaival.
Ugyan ezt tettem én is. Egy sállal bekötöttem a szemem, és egy gitárral a kezemben énekeltem el egy dalt, ami a rá következő tíz percben felkerült az internetre. Hatalmas sikere lett, azonban az embereket még is csak a nevem érdekelte, s mind erre a 2008-as X-Factor-ban derült fény. Meglepett mindenki, hogy az a csökött fiú, aki akkor ott állt a kamerák előtt, az internet „sztárja” volt.
Mindig is felmerült bennem az az egy bizonyos kérdés. Vajon most büszke lenne rám a nagyapa? Meg dicsérne azért aki lettem, vagy pedig szomorúan rázná a fejét, hogy ez nem az az eltökélt kisfiú, akit 14 éve ismert.

Éreztem, ahogyan elérzékenyülök, s könnyeim gyászként akarnak előtörni belőlem, nagyapám emlékére. Most nem lehet, nem lehetek itt gyenge. Erősnek kell lennem, de még sem megy. A kérdéseimre, soha senki nem ad választ, és magamban mindig is csak találgatni tudtam. 10 évesen még nem igazán tudtam felfogni, hogy vajon miért is hagyott el minket. Miért neki kellett elmenni, de azt igen, hogy jobb helyre kerül, a mennyországba.

Gondolatmeneteimből Harry zökkentett ki. A hasamat ütögette valami papírral, s próbálta halkan mondogatni nevemet.
- Mi van? Miért nem alszol? – gorombán kérdeztem meg tőle, még is mit akar, amit abban a pillanatban meg is bántam. Soha nem tudtam gonosz lenni az emberekkel, s ez most is így volt.
-  Bocs haver, szóval mi az?
- Levél Dani-től, csak gondolom az én táskámba keveredett – sokkolva feküdtem az ágyamon, s éppen hogy sikerül egy mosoly kíséretében elvennem tőle a fehér papírt. Izgatottan bontottam ki, s bár a kevés fény miatt biztos voltam benne, hogy akadozva fogom tudni elolvasni, de nem érdekelt. Bele pusztulnák, ha nem tudhatnám meg, még is mi áll abban a kéziratban. Remegő kezekkel tartottam a beszűrődő fény felé, aminek hatására megpillanthattam gyönyörű kézírását.

„ Drága szerelmem!

Direkt csempésztem e levelet Harry táskájába, hogy még véletlenül se tudd idő előtt elolvasni. Nem akartam, hogy esetleg még itthon észre vedd, s még jobban ne akarj elmenni, vagy esetleg vissza mondd ezt az egészet. Örülnék ha itthon voltnál, ha puha kezedet érezhetném arcomon, szádat ajkamon, s ölelésed testemen, de menned kellett. Hívott a kötelesség, amitől te nem hátráltál meg, s én büszke vagyok rád.

Annyit kérek, ne sír. Ne zokogj miattam, vagy a családod miatt, mert csak is rajtad múlik, hogy vissza jössz-e. Ha nagyon akarod, akkor sikerülni fog. Mi bízunk benned, s a srácokban is. Tudd, én mindig várni fogok rád, akármi is legyen, én itt leszek. Ha baj van segítek. Ha esetleg megsérülsz, és valamidet elveszted, én még akkor is szeretni foglak, mert ez az Igazi szerelem.

Féltem bevallani sok mindent, de ezekben, majd a következő leveleimben olvashatsz. Ígérem, lassan írni fogok neked, és megtudsz mindent. Ne légy szomorú és soha ne add fel.

Te vagy a mindenem, nem akarlak elveszíteni. Megígérted nekem, hogy hazajössz, akkor ne is kelljen benned csalódnom.
Csókol: Danielle.,,

Halkan zokogva gyűrtem kicsit összébb a papírt és a mellkasomhoz szorítottam. El sem tudom mondani mennyire hiányzik nekem, mennyire szeretnék vele lenni.
Tudom, akinek döntése lehet, hogy jön ide vagy sem, az inkább megfutamodik, mint sem a halálba veti magát tárt karokkal.

Megígértem neki, hogy haza térek, épségben és ezt nem is szeghetem meg. Ha pedig még is, akkor ne legyen a nevem Liam Payne.