Chapter 36

Sziasztok!
Nincs semmi hozzá fűzni valóm a részhez, ezen már egy ideje gondolkoztam, és... hát sikerült kissé hosszabbra megírni, mint a többit. Köszönöm a 3 komit, és a 7 tetsziket!
Igyekszem a következővel is, és azt hiszem az sikerülni fog, mert nem kell hál' istennek TZ-re tanulnom! :)
VÉLEMÉNYEZNI SZABAD!! :)
Szerintetek mi fog következni?
Jó olvasást!



-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------


" Álmodoztam, de azt hittem semmit nem ér, még is reggelente Harry mellett ébredek fel. - Szilvi."

~Harry~

- Szilvi, sietnél már kérlek! Esküszöm Lux is gyorsabban mondja el a Anglia himnuszát, pedig még nem is tudja! - kissé idegesen doboltam a lépcső korlátjánál és vártam barátnőmet, aki már lassan két órája tollászkodik, pedig mindenhogy gyönyörű. Nem azért vagyok együtt vele mert egy barbi baba, hanem azért mert benne is vannak hibák és ez nekem sokkal jobban tetszik.
Tetszik az, hogy nem áll mindig tökéletesen a haja.
Tetszik az, hogy Ő is tud álmos lenni, és rossz passzban lenni.
Nem modell, nem is sztár, de a szívem még is érte dobog. A rajongók biztosan azt fogják hinni, hogy megint csak egy rövid életű kapcsolat ez számomra, pedig nem. Én nem akarom, hogy azt higgyék rólam, hogy egy szoknyavadász vagyok, aki csak a lányok bugyiját akarja levenni. Tudok szeretni, és szerelmes is vagyok. És ha volt már 7-8 barátnőm? Mit is számít az? Attól nem leszek más ember, és el árulom azt is, hogy még soha életemben nem csaltam meg egy lányt sem. Mindig Ők dobtak ki engem, mert nem voltam focista, nem vettem meg minden rongyot, ami éppen megtetszett számukra.

A második hetet töltjük együtt, de én egyre csak boldogabb leszek. Szeretem, de még neki nem mertem mondani. Felelősségteljes szó, és nem szeretném elsietni a dolgokat. Mi értelme volna kimondani a második perc után, azt a bizonyos szót és másnap már gyűlölik egymást. Én nem vagyok ilyen ember, szeretem ha minden klasszul alakul és klappol.
Azonban már fél órája ott kellene lennünk a bevásárló központban, ugyan is a rajongók már tűkön ülve kérdezgetik tőle Twitteren, hogy mikor érek oda a meglepetésemmel. Hát a meglepi éppen fent tollászkodik még, de én már megőszülök.

- Készen vagyok na! - magassarkú csizmájában bizonytalanul lépkedett, de még is olyan gyönyörű volt, mint mikor a lemenő nap rózsaszínű eget varázsol. A második lépcsőfokon állt, de szinte még így sem volt magasabb nálam.

- Félsz igaz? – biztatóan léptem közelebb hozzá, majd megfogtam az egyik kezét, amibe bele remegett.

- Dehogy. Hülye kérdésre, hülye válasz! Induljunk – elindult előlem, de nem hagytam. Amikor Ő jobbra lépett én balra, és ez így játszottuk egy jó pár percig. Kérdő tekintettel nézett rám, én pedig egy kisebbet csücsörítettem. – Olyan vagy mint egy kisgyerek! – szem forgatva közelítette ajkát az enyémhez, és megcsókolt. A gyomrom görcsben állt, a pillangók pedig szinte motorozni kezdtek. Ilyenkor szép a szerelem…

A bevásárlóközpont tele volt emberekkel, de inkább fiatalokkal. Mindenki szatyrokkal a kezében mászkált fel alá. A moziból a fiatalok kézen fogva, vagy éppen rémült arckifejezéssel jöttek ki.
Az egyik elegáns ruhákat tartalmazó boltnál álltunk meg, és bementünk. Életemben, ha kétszer jártam ennek a butiknak a női részén. Hol Gemma, hol pedig anya rángatott el magával, ugyan is érdekelte őket egy férfi véleménye is. Nők. Soha sem fogom megérteni, azt a bonyolult észjárást, amit Ők képviselnek. Képesek a bolhából elefántot csinálni, vagy éppen a nagy dolgokból semmit képezni. Mindezek ellenére nekünk férfiaknak még is rájuk van szükségünk. A szívünk szeretetre vágyik, ami már egy anya, vagy még csak egy pasi sem tud megadni. A meleg emberek talán ezért is nem szeretik a nőket, túl bonyolultak és ki sem lehet néha rajtuk igazodni.

- Nézd milyen gyönyörű! - egy bézs színű ruhát nyomott az orrom alá én pedig elmosolyodtam. Olyan izgatott volt, ahogyan mosolygott és nézegette a ruhát olyan gyönyörű volt. El tudom képzelni, hogy hogyan is fog kinézni az esti VMA-n. Haja begöndörítve fog állni, sminkje kihangsúlyozza majd az arca minden egyes gyönyörű vonalát, de még sem lesz kihívó. Az én barátnőm. Olyan jó érzés ezt kimondani. Velem van, az enyém. Az én ölemben fog este elaludni, és nem másnak fogja a kezét, hanem az enyémhez.

- Én csak egyetlen szépséget látok, és az Te vagy! - arca elpirult, én pedig mosolyogva loptam tőle egy csókot. Soha nem szerettem nyilvánosan csókolózni, de valahogy vele nem tudom megállni. Annyira csábító, és... Szó sincs rá milyen érzés is kavarog bennem. Szerelmes vagyok!

- Harry, Ő ki? Az új barátnőd? És miért nyilvánosan kell ezt csinálni? Mióta vagytok együtt? - kérdések tömkelede szakított félbe minket, és vagy húsz lány állt körülöttünk. Féltem Szilvi reakciójától, a gyomrom görcsben állt, de Ő csak feszesen állt mellettem és mosolygott.

- Sziasztok! Igen, én vagyok az új barátnője, de valamit tisztázzunk. A rajongóit imádom, hisz' én is hatalmas Directioner vagyok! - meglepődtem kijelentésein, ami még nekem is új volt. Nem hittem, hogy ennyire kiáll az igazáért. Tátott szájjal álltam mellette és vártam a reakciókat, amiket a lányok majd fognak csinálni.

- Te is csak egy futó kaland leszel Harry számára... - egy barna hajú, magas lány szólalt fel a tömegből. Barátnőm arcán rémület ült ki, most jött el a pillanat hogy rettegni kezdtem.

- Harry, gyertek! - Dave hatalmas testét pillantottam meg magam előtt.

- Nem! - kitértem előle, és a rajongókhoz léptem. Láttam barátnőmön, hogy mennyire rosszul esett neki, még mindig szinte levegőt sem vett. Féltem attól, hogy ezt most véresen komolyan a szívére veszi. Soha sem használnám ki, egy lánnyal sem tennék ilyet. Tisztában vagyok vele, - hisz anyukám megtanított arra, hogy a nők szíve nem játékszer, - hogy milyen az, amikor megcsalnak, kihasználnak és nem szeretnek. Átéltem, és ezt az érzést, még a legnagyobb ellenségemnek vagy a The Wanted-nek sem kívánnám. - Nem lesz futó kaland, életemben nem volt senki Soha számomra az. Minek változtassak az életemen akár egy éjszaka miatt? Minden Directionert imádok, attól függetlenül, hogy még nem találkoztam mindenkivel, és lehet nem is fogok. De ha ilyeneket állítotok rólam, egyszerűen felmegy bennem a pumpa, és kedvem támadna kiszaladni a világból. Ti szerettek minket, mi szeretünk titeket, és senki nem mondta, hogy el is veszem Szilvit. Együtt vagyunk, szeretjük egymást, de még semmi több. Ő is Directioner volt. Álmodozott, talán blogot is vezetett, de még is itt van velem. Öntelten hangzik, mit tegyek? Merjetek álmodni, és ne tegyetek olyat, amit ti sem szeretnétek magatoknak!

~Liam~

Koránnak éreztem az időt, azonban már nagyon éhes voltam. Hasam követelte a finomabbnál finomabb ízeket, amik a hűtő mélyében rejlettek. Valami azonban még is csak vissza tartott, az ágy magához vonzotta a testemet, és nem engedett el.
Kemény 3 hónapja élet ebben a rendezett, de még is általam nem otthonnak érző házban. Még mindig szinte idegenként mászkálok ebben a hatalmas 'lakásban', annak ellenére, hogy ez már az otthonom.
Mocorgást hallottam az ajtóm elől, és telefon pittyegést. Minden porcikám hallgatózni akart, és a testem el is indult. Halkan és csendben lépkedtem le a lépcsőn. Lent Rose hangját hallottam meg, és egy ismeretlen emberét.

- Itt van igaz? - suttogva kérdezte a férfi, de még így is ki lehetett venni belőle, hogy egy kemény pasas.

- Igen, de már kezd emlékezni. Joe én félek. Emlékszik Danielle-re, tudja, hogy mikor született, és mi lesz akkor, ha a One Direction is beugrik neki? - Rose szinte már sírva beszélt neki. Átvert. Ő is, szint úgy ahogyan mindenki ezen a világon.

- Akkor adj neki valami dilibogyót, üsd le, de nekem kell ez a srác. Több milliárd dollárja van! Gazdag, jóképű, és még híres is. Esküszöm, ha meg van a pénz, elveszlek feleségül!

- Nekem ne ígérgess esküvőt! Te nem szeretsz engem, és csak azért csinálom meg, mert szükségem van a pénzre, különben elveszik a házamat! - szóval megteszi. Na majd adok én neki!
Egy könnycsepp gördült le Rose arcán miután becsukta az ajtót. Lépteimet én is megszaporáztam vissza a szobámba, és próbáltam nem kitörni magamból, mint egy vulkán.
Amint vissza tértem eredeti helyzetembe - azaz az ágyamba ugrottam, és a még meleg takarómmal be is takaróztam, - gondolkozni kezdtem. Az a bizonyos fekete folt a fejemben eltűnt. Már nem fájt, ha emlékezni akartam.

A régi Liam Payne akarok lenni... 

Chapter 35~Danielle

Sziasztok! Sajnálom a késést, de mostanában el vagyok havazva. Próbálok előre írni, de az sem mindig sikerül. Ezt a 8. évet nagyon meg kell húznom, és jó felé haladok ;) Úgy hogy ha felvesznek a suliba, akkor nyáron és persze már a suli vége előtt nagyon sokat fogok írni nektek!
Nem vagyok annyira megelégedve ezzel a résszel, de azért reménykedem benne, hogy érkezik majd pár komi.
Lépjetek be az FB csoportért KATT IDE!!
Mindenkinek jó olvasását, és ne felejtsetek el véleményt írni, én pedig azon leszek, hogy előbb legyen rész. ;)




-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

"Emlékeim nincsenek rólunk, de tudom, hogy szeretlek. Danielle, milyen csodás név! - Liam Payne.,,

~Lou~

A takarót hónaljam alá tűrtem és próbált arra koncentrálni, hogy még is mennyi az idő. Az óra pontosan 6-ot mutatott, de szerelmem már mellettem támaszkodott a könyökén, és a kisfiammal játszott. Közöttünk feküdt, és közben gügyörészett.

- Jó reggelt szerelmem! - egy csókot adtam El szájára, majd azzal a mozdulattal még egyet még Lucien-nek is. A mosoly menyasszonyom arcáról levakarhatatlan volt, ahogyan a picivel játszott. - És neked is kis szerelmem! - vissza feküdtem eredeti helyzetembe, és néztem a plafont. Valahogy minden eszembe jutott, a boldogság mellett. Boldog voltam, mert az élet megajándékozott Lucien-nel, akit szinte Liam is pótolhatna, de az lehetetlen. Azt az ember, senki sem tudná helyettesíteni, az Ő szíve olyan hatalmas volt, hogy talán a második veséje ezért nem tudott működni. Nem volt akkora hely a testében, hogy az óriási szíve mellett már nem volt hely. Szeretném vissza kapni, fogalmunk sincs mi lesz a bandával sem. Talán vége lesz, de talán nem. Ha négyen folytatjuk a rajongók már lehet nem fognak minket szeretni.

- Már megint Liamen gondolkozol, igaz? - Eleanor orrát lebiggyesztette, majd egyik kezével végig simított enyémen.

- Nem tudok mit tenni ez ellen, nem fogom soha elfelejteni mit is tett értünk. Ha nem lett volna Ő, akkor már nem lennék itt. Az a bomba az Ő gépét érte el, és vele együtt robbant fel. Csak... azt nem értem, miért nem használta a katapultot? Mi lett volna, ha akkor megteszi? Lehet most valahol élne. Ha ezt tudnám, hogy használta megnyugodnék! - 4 hónapja történt mind ez, de most nyíltam meg talán a legjobban. A könnyek potyogtak a szememből, most először. Sokkal rosszabb volt magamban tartanom, pedig itt egy csodálatos ember mellettem, akinek mindent elmondhatok, még azt is amit nem lenne szabad, és nem tettem meg. Magamat hibáztattam, úgy mint a többi 3 srác, és emésztettük magunkat belülről. A szívem teljesen tönkre ment, és azt hiszem, ha nem lenne El és Lucien, akkor már rég bediliztem volna.

- Nem te tehetsz róla! Hidd el nekem, Liam boldogan néz le rátok onnan, ahol most van! Még mindig szeret téged, és szeretni is fog, amíg újra nem találkoztok! - szerelmem szeméből is potyogtak a könnyek. Neki is a legjobb barátja volt. Elmosolyodtam gesztusán, majd egy kis lökést éreztem a karomnál. Lucien volt az. Egy apróbbat lökött még magán és a hátáról a hasára fordult. Mindig fel tud valamivel vidítani.
Végül is, ha úgy nézzük ezek a könnyek örömkönnyek is lehetnek, de nagy része szomorú...

~Liam~ 

Rose és Diana a legrendesebb emberek a világon. Hihetetlen, hogy nem is ismernek, de még is befogadtak és segítenek nekem talpra állni. Szeretnek, pedig semmi közöm hozzájuk. Segítenek emlékezni, még akkor is ha minden reménytelen. Rajtam már nem segíthet semmi.

- Gyere Liam, menjünk sétálni! - Diana termett mellem, aminek hatására egy hatalmasat ugrottam. Kék szemei mindig csillogtak, amikor velem volt. Féltem az érzéseimtől, nem emlékszem milyen amikor az ember szerelmes, vagy vonzódik valakihez. Nem tudom, hogy én voltam-e valaha, és az milyen formában jött elő rajtam. Egyáltalán mi is az a szerelem? Tényleg két hülye egymásra találása, vagy valami sokkal több, amiben olyan érzelmek kelnek életre, amit az ember soha sem fog elfelejteni? 

- Diana, te voltál valaha szerelmes? - megint az ablakban ültem, de most már a mellettem ácsorgó lányra néztem, aki pulóvere ujját szorongatta. Mindig ezt csinálja, vajon mi lehet ott a kezén, ami miatt még huszonöt fokos melegben is hosszú ujjú pulcsiban jár? 

- Persze! Miért kérded, drágám? - ezekkel a drágám, édesem, szívem becézésekkel egyszerűen madárnak érzem magamat. Képes vagyok elszállni a földről örömömben, talán érzek iránta valamit? És ha az igazi életemben már van barátnőm, vagy nős vagyok, esetleg gyerekem is van?

- Milyen érzés az? 

- Csodálatos. Olyan mintha tudnál repülni. Amikor az a bizonyos ember veled van, nem ismersz lehetetlent. Mindig vele akarsz lenni, de persze van árny oldala is. Meg kell bíznod bennem száz százalékosan, mert ha nem teszed, akkor mindig amiatt fogsz rettegni, hogy most vajon hol van, meg ilyenek.

- Én miért nem tudok emlékezni? Miért vagyok agyilag sérült? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Kérlek mondd el, mert én bedilizek! - elé térdeltem és úgy kérleltem. Kezeit az enyémbe fogtam, de éreztem, hogy megremeg. Fogalmam sincs engem milyenfajta érzés fogott el, de tetszett. 

- Pillants a kezedre! - könnyes szemeiből szomorúság tükröződött. Mutató ujját egy pontra tette a kézfejemen, ahova én is oda pillantottam. Egy fekete tetkó virított ott, de az azonban csak egy betű volt. Egy D betű. 

- Danielle! - egy-két dolog villant be, de nekem már az is elég volt. Felérte egy milliárdnyi összeggel is. Az XF-ban ismertem meg, és 2 éve együtt vagyunk, lassan három, de akkor mit is keresek én itt? Miért nem mellette vagyok, ha szeretem? Nem fér a fejembe, hogy még is mi történt velem.

- Bizony. Szereted, és mellette a helyed, nem pedig mellettem... - kijelentése végén szájához kapta kezét és sajnálattal teli tekintettel meredt rám. Szóval, akkor most tetszem neki, de nekem Danielle-t kell szeretnem?

- Miért vagy belém szerelmes, hisz nem is ismersz. Nem tudhatsz rólam semmit, hiszen, én sem ismerem magamat.

- Sokkal jobban ismerlek, mint azt te valaha is gondolnád.... 

Chapter 34

Sziasztok. Már pénteken, vagy tegnap fel akartam tenni az új részt, de a drágalátos internet úgy döntött, hogy elmegy nyaralni, és 2 napig nélküle éltem. Nem volt olyan rossz! :)
Csalódott voltam, a 2 komit miatt és az 5 tetszik miatt, de még is köszönöm. Hiába csak ennyit kaptam, még is szerintem az eddig leghosszabb részt hoztam. Mit tesz az unalom?! :)
Remélem tetszeni fog! HAGYJATOK NYOMOT!! :)
Jó olvasását.

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

"Miért ilyen nehéz? Tudom a nevem, de az életem nem? Azt mondják gyönyörű volt, és az is lehetne. Vajon mi történt?- Liam Payne,,

~Liam~

Az ablaknál ültem és néztem, ahogyan az esőcseppek versenyeznek egymással és az idővel. Kíváncsian vártam még is melyik általam 'kedvencnek' választott vízcsepp fog előbb végig futni az ablakon. Jobb elfoglaltságom nem támadt. Futni szerettem volna menni, azonban lábaim még mindig sajognak, de azt nem tudom mitől. Rose egy szót nem szól, mert szerinte sokkal jobb lesz, ha egyedül próbálom meg felidézni az elfeledett emlékeimet. De mi van akkor, ha én nem akarok emlékezni? Ha el akartam felejteni az életemet, és most sikerült. Szeretnék is emlékezni, meg nem is. Lehet abban az életemben volt valami olyan dolog, amire már nincs szükségem, és ezáltal az agyam kitörölte magából. Jó oldala is lenne annak, ha vissza térne minden egyes pillanat az életemből a fejembe, ugyan is nem tudok magamról semmit. Nem tudom a nevem, azt, hogy mikor születtem, kik a szüleim, és még a többi fontos dolgot. Mi van akkor ha világsztár vagyok 4 másik sráccal, akik várnak rám, de én még mindig itt vagyok? Mondjuk lehetetlen dolog, hisz nem is tudok énekelni. Vagy még is? Mintha valami erről is derengene, de ahogy elkezdek a múltamban áskálódni, egy hatalmas és élesen szúró érzés nyilall a fejembe, mint ha a sors azt akarná, hogy én örökre tudatlan legyek az életem első 20 évéről.

Laptopomat az ölembe fogtam és egy dalszöveget kerestem a neten, meg persze az ahhoz illő dalt is. Muszáj kiderítenem, még is miben van tehetségem, vagy mihez értek. Akár mi is volt az oka annak, hogy elfelejtettem mindent, újra emlékezni akarok. Lehet, hogy éppen a szerelmemet hagytam el. Vagy esetleg már gyerekem is van?
''One Direction Best song ever" című dalt dobta ki először a youtube szöveggel együtt.

- One Direction. Hm... - ízlelgettem magamban a szavakat, de nem jutott semmi sem eszembe. Ismerős volt, de lehet, hogy ebben a 4 hétben hallottam valahol. Énekelni kezdtem és a szám minden egyes dallama, és rímelő szava valamiféle homályt idézett fel az agyamban. A sötétség eltűnt, de semmit nem tudtam felidézni. Éreztem, hogy van valami közöm ehhez a dalhoz. Talán énekeltem ezt már valakinek?

- Gyönyörű a hangod! - a selymes hang hallatán megugrottam egy kicsit, majd az ajtó felé pillantottam, ahol Rose támaszkodott neki az ajtófélfának.

- Köszönöm. Ez a dal számomra annyira ismerős, de nem tudom, hogy miért. Dereng valami az életemből, de nem tudom a kis képkockákat összerakni. Nem tudok semmit magamról, egyedül csak azt, hogy hány éves vagyok. Mikor lesz már ennek vége? - hangom egyre jobban halkult és a könnyeimet lenyelve próbáltam erős maradni.

- Anya, meghoztam a pizzát és... - egy lány lépett Rose mellé, de amint meglátott engem elkerekedett a szeme és csillogni kezdett. - Liam - percekig egymást bámultuk, de nyilván valóan Ő tudta, kit is néz ennyire. Liam? Ez lenne a nevem? Olyan ismerős, miért nem tudok emlékezni? Olyan, mintha lebénultam volna, csak éppen nem valamelyik testrészemre, hanem az agyamra. Nem emlékszem semmire sem, pedig ez mindennél fontosabb volna a számomra.

- M…mit mondtál? Liam a nevem? – teljesen hülyén éreztem magam. Ők tudják az életem talán minden egyes mozzanatát, de én még a nevemet sem tudtam eddig. Rose egy apró bólintással jelezte, hogy a lány mellette az imént igazat állított. – Segítsetek emlékezni! Kérlek, tudnom kell, miért történt ez, de legfőképpen, hogy ki is vagyok valójában! – szinte úgy viselkedtem, mint egy tizenéves kislány, aki nem kapja meg a koncertjegyét a kedvenc bandája turnéjára.

- Magadtól kell rájönnöd drágám. Emlékezni fogsz, csak idővel. A nevedet már tudod, semmi sem ugrik be neked? – becsukott szemmel próbáltam agyamban a fogaskerekeket megindítani, de nem sikerült semmi. Olyan leszek, mint egy berozsdásodott bicikli, ami senkinek sem fog kelleni, és soha nem fogja senki sem szeretni. Akik eddig szerettek, a családom, a barátaim, már ha volt ilyen, mind elfelejtenek, mert beletörődnek az elvesztésembe. Tudni fogják, hogy valaha volt egy Liam nevű srác, akit szerettek, de elvesztették, így minek is foglalkozzanak vele?

- Emlékezz! – parancsoltam magamnak újra, s újra. A fekete foszlány eltűnt a fejemből és egy fiú jelent meg benne. – Emlékszem! – hírtelen felpattantam és olyan boldog voltam, mint még talán soha.  – Egy boltban voltam, és az eladó megszólított engem, a nevemen. Ennyi.

- El kell, hogy keserítselek, de ez 2 hete volt.

- Soha, semmi sem lesz a régi! - ugyan abba az ülés helyzetbe tornáztam vissza magamat az ágyon, majd tovább nézegettem az eső cseppek versenyzését. Egy dallamot kezdtem dúdolni. Ismerős volt, de nem mertem megemlíteni. Minek is halljam megint azt, hogy ezt most hallgattam valamelyik nap.
Amint Rose és a lány elhagyta a szobámat, azonnal hangosabban kezdtem énekelni. Tudtam a szöveg minden egyes hangját, sorát.

- „The story of my like i take her home.
I drive all night to keep her warm and time is frozen…”

~Harry~

Ismét egy esős és borongós nap. Ilyenkor minden rosszabbnál rosszabb emlék az eszembe jut. Átrágom magam ugyan azokon a hibákon az életben és megfejtem a rejtélyeket. Mióta Liam eltűnt, semmi sem olyan mint régen. A közösségi portálok mind azt találgatják, vajon mi lesz ezek után a bandával, Danielle-vel, Meena- val, és a szüleivel. Senki sem mer nyilatkozni, minden erőnket elvesztettük.
Dani, Perrie, El és Szilvi a konyhában sertepertélnek. Nem tartottam jó ötletnek Szilvit egy szállodába vinni, azok után, hogy se pénze semmije sincs. Segíteni akartam neki, mert nem akarom elveszteni. Valami furcsa érzés köt hozzá, amit nem tudok mihez hasonlítani. A szerelem nagyon régen látogatott már meg, így lehet, hogy éppen az próbál az agyamba férkőzni. Megbabonázott a személyiségével, a külsejével és a természetével. Pontosan olyan mint én, csak talán nem vesz annyira mindent véresen komolyan magára. Leperegnek róla  a rajongóktól kapott szörnyű, halállal fenyegető üzenetek, ami azt bizonyítja nekem, hogy kitartó. A legjobb az egészben pedig, hogy nem adja könnyen magát. Az emberek azt gondolják, ha sztár vagy minden a tiéd lehet. Közel sem így van. A szerelmért meg kell harcolni, elég keményen, de közben azzal is vigyázni kell, hogy a barátnőd megbízható legyen és ne egy rajongó, aki csak a titkokért legyen veled.

Egy újabb levelet bontottam fel, de most Liam kupacából. A szívem majd meghasad, ha arra gondolok, hogy többé nem láthatom. Egy számunkra fontos ember elvesztése, olyan mintha egy kisebb darabot levágtak volna a szívünkből. Soha többé nem fog vissza jönni. Nem élhetünk át többé „Lirry” pillanatokat, nem bunyózhatunk együtt. De még is leginkább Danielle-t és Meenát sajnálom.

- Hazza, gyere készen van a vacsora – Szilvi bájos mosolya az, ami ezekben a pillanatokba segíteni tud. Ő volna az az ember, aki ebből a mély gödörből - amibe a barátom halálakor belezuhantam – ki tudnak húzni.

- Rendben! – a kezemben gyűrődő papírt visszadobtam a többi közé és elindultam utána. Szemeim nem tudtak nem formás lábaira tévedni, ami miatt még nagyobb vágyat éreztem.

- Az istenit, Harry, fogd vissza magadat! – kicsi túlságosan is hangosan gondolkodtam, amire megfordult és egy kacsintással nyugtázta, a szólásomat. Miért is vagyok ennyire szerencsétlen? Miért nem cselekszem, amikor még mindig itt áll előttem?

- Várj, kérlek! – csuklója után nyúltam és magamhoz húztam. Éreztem a szívverését, de mégsem tudhatom magaménak. Nem mondhatom neki azt a bizonyos szót. Nem puszilhatom, ölelhetem meg akkor amikor akarom. Ő csak barátként tekint rám. Directioner, de nem tudom, hogy ki is a kedvence.

- Én nem vagyok éhes, elmehetnénk sétálni? – arckifejezéséből semmi bíztatót nem tudtam nem tudtam levenni.

- Persze! – karját elengedtem, és miután a srácoknak szóltunk el is indultunk. Hűvös volt az idő, de engem nem zavart, addig amíg nem fog esni. Félek attól, hogy nemet fog mondani. Azt hiszem kezdtem megszeretni, ami nem tudom, hogy jónak számít-e vagy sem.

- Harry, valamit szeretnék neked elmondani! – hangja komoly volt, de még is az a megszokott édesen csilingelő. – 2 hete veletek lakom, és nem fogom soha meghálálni neked azt, hogy befogadtál. Mindig is te voltál, és te is maradsz a favorit 1D tagom. És azt hiszem, eléggé kezdelek megkedvelni! – egy játszótér előtt álltunk meg, a gyerekek zsizsegése betöltötte az egész utcát. A fák zölden pompáztak, az ég kezdett kitisztulni.

- A számból vetted ki a szót – közelebb léptem hozzá, arcát kezeim közé vettem, de nem akartam rá mászni. Szemei tökéletesen csillogtak. – Ti magyar lányok mind ilyenek vagytok?

- Milyenek?

- Ilyen, csodálatosak. Sokkal másabb vagy mint az angolok, vagy amerikaiak. Van benned valami különleges, és természetes… Te, már vagy!

~Danielle~

Elveszíteni azt, aki számunkra a világot jelentette szörnyű. Elveszítjük az egyik felünket vele együtt. Tisztában vagyunk azzal, hogy elment, de még is bízunk abban, hogy visszajön.

- Srácok én elmentem. El, kicsit figyelnék Meenára? Megetettem, úgy hogy most egy ideig aludni fog, de nem sokára jövök!

- Persze, de merre mész?

- Még nem tudom! – hazudtam. Pontosan tudtam milyen helyre akarok menni. Beszélni akarok azzal a személlyel, akire mindig minden helyzetben számíthattam. Ő is elment, mégpedig egy olyan okból, ami nem az Ő hibája volt. Itt hagyott a legnehezebb helyzetben, és nem segített nekem senki. Egyedül maradtam és a táncba menekültem, aminek következtében megismerhettem Liamet, de ismét elveszíthettem valakit.

A temető üres volt, és csöndes, mint mindig. Soha nem szerettem ide járni, hisz ide csak halottakat jövünk ’meglátogatni’. Apukám 2008-ban hagyott el. Az iskolai kirándulásról érkeztem haza és értem igyekezett. Autóbalesetet szenvedett, és azonnal a helyszínen meghalt. Összeomlottam és soha nem beszéltem erről senkinek sem. Liam volt az első ember, akinek meg tudtam nyílni, és megbízni benne teljes mértékben. Minden embertől rettegtem, és meg is tartottam a távolságot. Anyukámmal sem beszéltem, így vele is fokozatosan romlott a kapcsolatom.

- Jaj apu… - amit a sírhoz értem, leültem a szélére és végig simítottam a szürke kősziklán, amin édesapám

fényképe díszelgett. Mosolya igazi volt, akkor készült, mikor elballagtam a gimnáziumból. Nem láthatta azt, ahogyan lediplomázom, azt ahogyan több mint húsz sztár mellett táncoltam, ahogyan Liammel boldog voltam,
és az unokáját sem.  – Olyan nehéz. Mindennél jobban szerettem, és azt ígérte, hogy haza jön. Miért kellett elmennie? Ha most itt lennél velem, és fognád a kezeimet, akkor sokkal könnyebb lenne! - könnyeim áztatni kezdték az arcomat. Elfordultam a képtől, és egy olyan zöld területet fedeztem fel, ahol egymás mellett vagy 1 millió sír feküdt. Csak egy kő állt a földben és arra volt rávésve a név, a születés és a halál napja. Közelebb léptem a bokrokhoz, amikkel el volt szeparálva és egy kisfiút fedeztem fel katonai egyenruhában. Az anyukája mögötte állt és egy zsebkendőbe szipogott. Nézte, ahogyan a kisfiú tiszteleg az apukájának. Egy papírt húzott elő a zsebéből, ami kissé össze volt gyűrődve, de még is büszkén mutatta meg az apukájának. Biztos vagyok benne, hogy a szelleme ott ült, és könnyezve nézte végig, ahogyan a pici gyermek elmesélni mit is ábrázol az általa firkantott papírdarab.

- Istenem, miért teszed ezt? Miért ilyen igazságtalan az élet? – az égre pillantva engedtem teret a többi könnyemnek. Hagytam, hogy eláztassák az arcomat, és a ruhámat is.

- Apu, kérlek vigyázz Liamre! El akarom felejteni, de tudnom kell, hogy valaki figyel rá. Ki kell törölnöm az életemből! – a sír felé motyogtam elfojtott hangom, majd egy integetés után ott elmentem….

Chapter 33

Sziasztok!
Tudom, hogy késtem, de most nem ez a fontos. Ebben a részben Hazza szerelembe eséséről van szó! :) Szerintem tetszeni fog nektek és remélem is, mert nekem nagyon elnyerte a tetszésemet! :)
Köszönöm a 9 tetszik pipát és a 6 kommentet! :) De legfőképpen a +10.000 oldalmegjelenítést.
Hihetetlenek vagytok! :)))

Jó olvasást...:*

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

"Az egyik szemem még mindig téged keres, csak azt nem tudom miért! El kell felejtselek! Örökre! - Danielle Peazer,,

~Harry~

Talán hónapok óta a legjobb dolog az volt az életemben, hogy kiengedtek a kórházból. A gipszeimet levették és már csak kontrollra kell vissza járnom.
Amint haza értem az első dolgom az volt, hogy egy friss és hosszan tartó zuhannyal lemossam magamról a kórházi szutykot. Felvettem egy bő melegítőnadrágot, egy kapucnis felsőt és a jól megszokott, már mindenki által ismert napszemüveget. Mielőtt a kapucnit feltettem volna, göndör fürtjeim nagy részét hátra tűrtem.

London eldugott és elhagyatott részei talán a legizgalmasabbak a városban, amikor az ember egyedül szeretne lenni. Imádok újabb és újabb dolgokat felfedezni sétálás közben, ami nálam órákig is eltarthat. Minden gondomat ilyenkor sikerül megbeszélnem magammal és a képzeletemnek sem szab határt.
Az eső kivételesen nem esett, sőt, elég meleg is volt, aminek nem nagyon örültem. A ruha túlságosan is meleg volt rajtam, így izzadni kezdtem a kapucni alatt.
Fantasztikus volt a hatalmas házak között sétálni. Szűk utcákon haladtam keresztül. A szárítókötelek néhol össze kötöttek egy-egy lakást. A fiúk fociztak, a lányok pedig hármasával ugráló köteleztek. Barátságos mosolyt vettem fel az arcomra, nehogy még azt higgyék ártani akarok nekik. Nem ismert fel senki és ez még jobbá tette ezt a napot. Egy napra jó volna vissza kapni a régi életemet. Csak 24 óra rajongók, feltűnés, sikoltozás és One Direction nélkül.Kimehetnék akár csak egy rövidnadrágban is az utcára, anélkül, hogy egyetlen lány is oda szaladna hozzám autogramért vagy bármi másért. A világ legkönnyebb munkáját végzem sok ember szerint, ami részben igaz. Ám amikor csak pár órát tudunk aludni a sok stúdiózás miatt és az interjúk végett még sem olyan álommeló. Nem panaszkodtam soha, senkinek sem inkább csak magamba folyton az ilyesfajta 'bánatokat'. Nem szólok semmit, mert sikerült nekünk. A lépcsőn kezdtük és most a világ csúcsán vagyunk, ez nem sikerül minden második embernek.

Hangos ordításra lettem figyelmes magam mellől. Összerezzenve kaptam a kapucnimhoz, hogy rajtam van-e. Féltem, hogy felismernek mert akkor a mai sétálós napomnak vége szakadt volna és helyette jöhetett volna a sok fényképezkedés és aláírás firkálás.
Egy kikötőn találtam magamat. Hatalmas hajókra pakoltak fel, vagy éppen le dolgokat. Sorok voltak kialakítva az árusok lepakolt cuccaik által, akik egy-egy ládán üldögélve kiabálták a holmijaik árát és nevét. Az ember bele sem gondolna, hogy mennyi minden található egy ilyen helyen. Gyümölcsöktől kezdve játékok, bakelit lemezek és még egy-egy portré rajzoló ember is.

- Fiatal ember, egy rózsát a barátnője számára? - egy fiatal asszony szólított meg. Nem lehetett több 25 évesnél, azonban a lerongyolódott ruhája és a a koszos arca negyvennek is kitette. Magam köré pillantottam, hátha valami lány követett és rá hiszi azt, de senki sem volt ott. Ahogy megpillantottam ezer wattos mosolyát

- Sajnálom, de nincs ilyen személy! - kedvességet felém egy mosollyal nyugtáztam, de mielőtt elsétálhattam volna ismét megszólalt:

- Oh, ne legyen abban ennyire biztos. Lassan magára is rátalál a szerelem! - kacsintott egyet majd egy nő felé fordult, aki egy kisebb csokrot tartott az egyik kezében és másikban pedig az árát. Talán vehetném mind ezt, egy újabb jósasszony hülyeségének, vagy pedig annak, hogy felismert és egy jót akart szórakozni. Nekem ez egyáltalán nem volt mulatságos, inkább hátborzongató. Alig tettem meg pár lépést, de megbántam. Ugyan is nem figyeltem magam elé és egyik pillanatról a másikra a földön találtam magam, és hátsó felemet sajnáltattam. 'Támadóm' felé pillantottam, aki nem volt más csak egy gyönyörű lány. Igen, számomra mind a tíz millió rajongónk gyönyörű, de az nem azt jelenti, hogy mindegyikkel össze is házasodnák. A küldő nem minden, a belsőt is ismernem kell és szeretnem.

- Istenem, ne haragudj. Nagyon béna vagyok! - oda pattantam a lány mellé és felsegítettem, miközben a kapucnimat igazgattam ismét. - Ugye nem fogsz sikítozni? - bunkóság volt megkérdezni, de biztosra kell mennem, ha ma még haza akarok jutni innen.

- Már megbocsáss, van annál nagyobb gondom is! - szemeiben könnyeket fedeztem fel, ami miatt bűntudatom lett. Fellöktem és bunkó is voltam. Talán fájt neki az esés?

- Fájt?

- Nem, dehogy. Várjunk csak is, miért is pont Harry Styles-nak akarok mesélni, hisz estére már el is felejtené! - úgy beszélt mint egy óvódás és egy tipikus fan keveréke.

- Liam halála is benne van a pakliban? - ezzel a mondatommal végre elértem, hogy a szemembe nézzen. Pár napja a sajtó valahonnan szagot fogott, és addig nem is nyugodtak, míg mi meg nem erősítettük, hogy Liam tényleg végleg elment. Még mindig hihetetlen feldolgozni. Pont az az ember halt meg miattunk, aki mindig is vigyázott ránk. Most már nincsen, aki megóvjon minket ha baj van, nincs aki a barátunk és a véd őrünk is egyben. Milyen igazságtalan az élet, nem?

- Benne, és a munkámnak hála hónapokig itt maradok Londonban - leroskadt a padkára én pedig mellé ültem. Szemei csillogása egyszerűen megbabonázott, habár ezt még közel sem nevezném szerelemnek, de esetleg még az is lehetne belőle. Hangján hallható volt, hogy nem angol az anyanyelve, túlságosan is törte a nyelvet.

- Mi a munkád, és honnan jöttél? Hol fogsz akkor lakni? - kicsit elragadtattam magamat, amit a meglepett arckifejezésén véltem felfedezni. Kíváncsi voltam, hogy miket mesél és mivel egy kikötőn vagyunk ezért, sejtem, mi lehet a munkája.

- Hajóspincérként dolgozom, és Magyarországból jöttem. 3 hónapja dolgozom azon a pici hajón, ami már szinte az otthonommá vált, nagyon élvezem, bár néha hiányzik Magyarország! Nem ismerem Londont, nem tudom hol fogok lakni. Majd keresek valamit, remélem hamar haza tudunk indulni.

- Izgalmas lehet...

- A te munkádnál nem izgalmasabb...

Ismét a virágos nő felé pillantottam, majd felpattantam és egy vörös rózsát emeltem ki a sok közül, de előtte valamennyi pénzt az asszony kezébe nyomtam. Gyorsan megszagoltam és friss illata tökéletes volt, mint... mint a lány, akinek nem tudom a nevét. Fenekét Ő is felemelte a padkáról. Akkor vettem észre, hogy szinte egy fejjel magasabb vagyok nála. Arca olyan puhának tűnt, mint az érintetlen selyem anyag.

- Tessék, egy kis kárpótlás, de még csak a nevedet sem tudom! - vágyakozó pillantást vetettem, hisz egyre jobban kíváncsi lettem a 'támadóm' nevére.

- Mi változna akkor, ha elmondanám? Te ugyan úgy maradnál világsztár, én pedig egy szokványos rajongó, akit te már másnap reggelre el is felejtenél - szemöldökét beszéde közben fel-le húzogatta. - Amúgy köszönöm! - miközben elvette a rózsát a kezemből puha, és enyhén barna ujjai hozzá értek az enyémekhez. A testem bizseregni kezdett, miközben orrához emelte és egy nagy levegővétellel beszippantotta az illatát.

- Ez tetszik! - én is belementem a játékba és egyik szemöldökömet a magasba emeltem. Tudom, hogy nem akarja, hogy közünk legyen egymáshoz.
Tudom, hogy csak egy szimpla sztár-fan találkozást akart, de én nem.
Talán a virágos nő babonázott meg. Ő akarta, hogy találkozzak ezzel a lánnyal és ne tudjam meg a nevét?

- Nem az a fajta lány vagyok, aki szeret csak egy strigula lenni egy fiú életében. Főleg, ha az a nagy Harry Styles - fájt ez a kijelentése. Nem vagyok nőcsábász, ezek a feltételezések mind csak azért vannak mert vagy buzinak vagy pedig szoknyavadásznak hisznek. Senki nem ismer és ezért nem tudják eldönteni még is mit higgyenek.

- Nem ismersz! - magam elé bámultam és próbáltam nem kitörni magamból. A családomon kívül és a srácokon kívül senki sem tudja milyen az igazi Hazza. A rajongók és a többi sztár előtt csak egy maszkba bújok, ami mögé rejtem az érzelmes és a szeretetre képes fiút. A maszk nem engedi át a rosszat, de a jót igen.
Tudom mikor vagyok képes szeretni és mikor kell leállni a flörtnél, vagy másnál. Tisztában vagyok az élet dolgaival és attól mert sztárrá váltam, semmi olyat nem tettem, ami illegális lett volna.

- Ide adnád a telefonodat? És csak, hogy tudd, nem vagyok olyan, aki könnyen beadja a derekát, de most... Nem dőltem be a csajozós szövegednek, mert gondolom mindig ezt veted be! Viszont, szükségem van valakire, aki segít nekem és mivel elég rendes voltál velem, szeretném ha barátok lehetnénk, majd egy napon! - fekete Iphone-mat oda adtam neki, persze feloldva és hagytam, hogy pötyögni kezdjen. Bíztam benne, hogy esetleg hozzá teszi azt, hogy még talán több is lehetne közöttünk, azonban nem tette.

- Köszönöm! - amint átnyújtotta a telefonját megpillantottam az 'Sz' betűt, s egyből egy új nevet és egy új képet is. Ő volt rajta. Csodás mosolya a képen is ugyan olyan volt, mint élőben. Gyönyörű lány, meg kell hagyni.

- Segítenél lakást keresni?

- Persze, Szilvi.....

Chapter 32

Sziasztok! Itt is az a különleges rész :D Ilyet még soha életemben nem írtam, de ez a rész az én szemszögemből lesz, az az inkább E/3 személyben. Remélem mindenkinek elnyeri majd a tetszését.. :)

Csatlakozzatok a blog FB csoportjába : Katt Ide

Sajna lassan itt az őszi szünet vége, aminek persze nagyon nem örülök, mert megint jön a sok TZ és bele kell húzzak. Azonban azt megígérem és be is tartom, hogy minden hétvégén hozok nektek friss részt. :)

Most hétvégén is bele húzok és megírom a kövit, amit lehet majd megkaptok hét közben :) De sajna csak LEHET.

Nem ígérek semmit...

Jó olvasást! :)

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

"A halállal játszhatsz, fricskázhatod a közelségét, ám ne feledd, mindig a halál győz. - Liam Payne,,

A kávézó ajtaja nyitódott és egy megviselt külsejű, köhögő fiatal ember lépett, vagy inkább vonszolta be rajta magát. Testét sebek borították, ruhái szakadtak voltak. Minden egyes lépésénél az arca egyre torzabb lett a fájdalomtól. Gyönyörű és hibátlan arcát könnyek áztatták. Ruházatából kivehető volt, hogy honnan jött. A háborúból, ami nem sokkal messze innen zajlott.

Egy hosszú hajú, tündöklő arcú, negyvenes éveiben járó nő lépett oda hozzá az egyik boxba és a noteszén fordított egyet.

- Fiatal ember, jól érzi magát? - amint meglátta, hogy milyen állapotban is van az a bizonyos ember, egyből mellé huppant és szemeivel végig mérte.

- Hol vagyok... és.. és ki vagyok? - ez a kérdése megijesztette a nőt és össze vissza kapkodta a fejét. Ismerős volt számára a fiú, de nem tudta hova tenni. Az emlékezete számára sem volt a régi, de a nevére emlékezett a fiúval ellentétben.

- Mire emlékszik az életéből? - kérdezte a nő, azonban a srác csak értetlenül nézett rá. Szemöldökeit az égbe emelte és ficánkolni kezdett.

- Csak annyira, hogy lezuhant a gépem - fejét fogta miközben beszélt, hangja pedig megviselt volt. Fájhatott neki, hogy semmi emléke nem maradt a múltjából.

- Ez esetben, hozok magának egy kávét és egy jó nagy adag rántottát, addig próbáljon meg valamit kicsikarni a fejéből. Hozok gyógyszert és valamilyen fertőtlenítőt is - Rose felállt a fiú mellől és vissza sétált a pult mögé. Tudta, hogy a fertőtlenítő szer és a géz nem fog sokat segíteni a fiún, de még is mindent meg akart tenni annak érdekében, hogy ne szenvedjen.

Miközben a fiú reggeliét csinálta dudorászni kezdett és akkor jutott eszébe ki is az az ember az egyik boxban.

Ő Liam Payne, a One Direction egyik énekese. Sok tini lány szerelme ül most ott egy asztalnál és próbál kicsikarni egyetlen kis halovány emléket is a buksijából. Azon van, hogy ne adja fel, mert szerelme még talán mindig bizakodik abban, hogy él. A családja sem foghatja fel, hogy elment, esetleg örökre. Próbál hős lenni, ahogyan mindenki szemében az. Küzd azért, hogy életben tudjon maradni.

A lánya hatalmas rajongó volt, de mióta elkerült az egyetemre kiszeretett a zenekarból. Kisfiúsnak és éretlennek tartotta őket. A velük kapcsolatos dolgait az első kukába kidobta, amit talált és többé még csak a nevüket sem akarta hallani.

Rose egyik szakmája ápoló, így tudta, hogy a fiúnak kórházra lenne szüksége, azonban nem akarta bevinni. Nincs szüksége most a feltűnésre, és jobb lesz ha egy időre meghúzzák magukat.

- Parancsolj! - Liam elé tette az ételt, amit a fiú azonnal el is kezdett habzsolni. - Közben figyelj rám, kérlek! Szóval nem tudod a neved, azt, hogy honnan jöttél és gyakorlatilag semmit. Az én nevem Rose, és most szépen haza jössz velem, én gondoskodni fogok rólad, addig, míg eszedbe nem jut valami a múltaddal kapcsolatban!

- Köszönöm - barna íriszei most ugyan úgy csillogtak, mint a videó klipekben.

A bal lába csúnyán meg volt sérülve. A bőr teljesen felszakadt a combján, nadrágja pedig csak szívta be a koszt a seb köré. Rose sajnálta a fiút és tanácstalan volt az emlékezet kiesés miatt. Nem tudta, hogy most vajon mit fog kezdeni a fiúval.

Mi lesz akkor, ha soha többé nem fog emlékezni?

Vagy ha egy rajongó oda megy hozzá és Liam nem fogja tudni mit is akar tőle?

Országos botrány és Rose is bajba kerülne. Az el rablójaként lenne ismert. A másik négy srác és a barátnője beletörődnének a halálába, de utána még is visszakapnák, az milyen érzés?

Rose tíz perc alatt elintézte, hogy egész héten szabadnapos lehessen. Liamet azonnal karon ragadta és lassan betuszkolta a kocsijába.

Féltette ezt a srácot, hisz már most az egész világ gyászolja őt, miközben még mindig él. Mi lesz akkor ha tényleg elveszítik?

 - Megérkeztünk! - Rose az ajtó zárjával bajlódott, de amint sikerült kinyitnia Liam szája tátva maradt. Szerinte még életében nem látott ilyet, azonban ha meglátná a saját maga házát az álla talán a padlót veregetné. Kő gazdag létére csak nem egy kis tanyasi házban fog élni, hanem egy szuperül felszerelt villában.

- Csodálatos - Liam kijelentése megmosolyogtatta a háziasszonyát. Leültette az egyik székre és megkereste az elsősegélycsomagot.

A fertőtlenítőszer csípte Liam bőrét akár mennyire is próbált hősies lenni. Már nem kell neki, hisz az volt mind ez idáig. Az arca kezelése még nem volt olyan nehéz dolog, azonban a lába már súlyos eset volt. Szilánkokkal volt tele, amiket ki is kellett belőle szedni. Rose-nak nem volt könnyű dolga, hisz érzéstelenítő nélkül Liam túl sokat ficánkolt.

~Danielle~

Csak ültem és néztem, ahogyan Meena alszik. Pontosabban már két órája csak üldögélek és nézem, ahogyan kislányom mellkasa megemelkedik, aztán vissza áll az eredeti alakjára. Legszívesebben minden percben csak szorítanám magamhoz és puszilgatnám, de nem tehetem. Tudom, hogy egyszer felnő én pedig megöregszem egyedül. Olyan hihetetlen, hogy anya lettem és Liam nem láthatja ezt a csodát. Akár hányszor lerakom elkezd hiányozni, de vissza már nem vehetem, hisz aludnia is kell valamikor.

- Meena, szívecském! - ahogy kinyitotta szemeit egyből nem tudtam megállni, hogy ne szólítsam meg. A szívem hevesebben vert, mint amikor Liammel töltöttem minden időmet.

Ahogy ránézek a kis szemem fényére, egyből az apja jut eszembe. Amikor mosolyog az a csábító, de még is szuper szexi Liam James Payne jut eszembe, aki 2010-ben elrabolta a szívemet és magával vitte a mennyországba. Igen, biztos vagyok benne, hogy oda került, hisz soha nem tett semmi rosszat, senkinek sem.

A rajongók előtt a műmosoly mindig is hatásos volt, de vannak akik ebben a nehéz helyzetben már nem hiszik el. Nem akarják Ők sem felfogni, hogy Liam elment, és azt sem, hogy én képes vagyok belenyugodni. Nem tudják még is min megyek keresztül és senki sem tudja, még Eleanor sem. Neki vissza jött a szerelme, amiért nem hibáztatom.

Barna szemei ugyancsak Liamre hasonlítanak, de ezekben a szemekben soha nem fogom látni a szerelmemének ékes csillogását. Azokat a szempárokat örökre elvesztettem, de ezen még nem tudom túltenni magam. Annyira nem tudok erős lenni, hogy mind ezt feldolgozzam épp ésszel.

Hiányzik, de egyedül csak azt bánom, hogy Meena nem ismerheti az apját.

Azt a csodálatos embert, akit milliók szerettek, csak mert a hangjával boldoggá tudott tenni mindenkit.

Aki engem csak egy mosollyal elvarázsolt és 3 évre magához kötött, addig amíg egy 'baleset' el nem választott minket....

Kis figyelem!

Sziasztok drága olvasóim. 

Szeretnék megkérni mindenkit, hogy aki szereti a blogom, vagy csak olvassa az csatlakozzon az oldal FB csoportjához. KATT IDE.

A résszel kapcsolatban pedig. Még életemben nem írtam így, ahogyan az egyik felét majd olvasni fogjátok azonban nekem még is tetszik.. :) És szerintem sokatoknak tetszeni is fog, reménykedem benne! :)

Aki csatlakozott nyugodtan írjon rám, ha kérdése van vagy esetleg kérése ;)

Puszi: Nessz :*