Chapter~ 21

Sziasztok! Ez a rész már régebb óta meg van, csak még nem akartam feltenni nektek, és ma tökéletesítettem. Egyik olvasóm, és kommentelőm ebben a részben választ is kap a kérdésére, úgy hogy remélem tetszeni is fog nektek! :D Nagyon köszönöm az 5 tettsziket, és 2 komit….

Milyen a suli? Nekem valahogy egész tűrhető, viszont most nagyon bele kell húznom a felvételi miatt.. :/
Láttátok már a This is us-t? Én holnap este megyek! J

Jó olvasását, és véleményezzetek, mint már mondtam Chatben is lehet!! J

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

„ Én mindent láttam, átéltem veled. Megmondtam, hogy ne menj, de Te makacs voltál és mentél. Megtetted, és ezzel elveszítettelek. A legjobb barátomat, mondd, miért tetted? – Harry Styles”

~Niall~

Tegnap, végre sikerült szóba elegyednem, egy-két velem egykorú sráccal. Semmi újat nem mondtam magamról, mint amik az újságokban szerepelnek, így legalább, ha haza jutunk nem kell azon töprengeni, hogy vajon melyik köpött be ezt és ezt a sajtónak rólunk.
A legfurcsább, az az volt számukra, hogy ha Ír vagyok, miért is kell itt lennem. Ezzel nem csak Ők vannak egyedül, hanem a rajongók is.

Amikor a szüleim elváltak Angliába költöztünk anyával. Greg apánál maradt, ami nagyon nagy bánat volt a számomra, hisz Ő az egyetlen testvérem. Mindent vele beszéltem meg, és furcsa volt a tudta, hogy még is hogyan fogom nélküle tengetni mindennapjaimat. Sokan nem szeretik a testvérüket, de én igen is szeretem. Mindig meghallgat, és akár mi van segít nekem.
4 éve élek Londonban, s meg kell mondjam tényleg olyan gyönyörű, mint amilyennek mondják az emberek. Az éjjeli fények, ahogy megvilágítják a Temzét, a Big Bent, és még a többi csodás nevezetességet. Fantasztikus. Az x-faktor óta próbálom átvenni az angol szokásokat, de nem megy. Soha sem akartam elfelejteni származásomat, de azt szeretném, hogy az emberek elfogadjanak ahogy vagyok, akár angolként, akár ír ként.
Ezért is éreztem magamban a kötelességet, hogy eljöjjek ebbe a háborúba. Valami belső érzés szólalt meg bennem, ami az sugallta, hogy jönnöm kell. Évek óta Angliát nevezem otthonomnak, és csakúgy nem sétálhattam volna el, azért mert én ír vagyok. Igen is jönnöm kellett, ha már itt élek egy ideje, kötelességemnek éreztem, de azt nem tudom miért.

~Zayn~

Még mindig az ágyamban feküdtem, s azon töprengtem, vajon Perrie hol lehet, mit csinálhat? Hiányzik az illata, a tökéletes arca, a kék szemei, és mindene.
Lehunytam a szemem és megpróbáltam felidézni, utolsó romantikus pillanatunkat, amint éppen egy parkban vagyunk.

„ Egy parkba terveztem a randinkat. Tökéletes hely. A kutya se jár erre, s Perrie sem volt még itt. A fákon halk bagoly huhogást lehetett hallani, s a levelek folyamatosan egymást súrolták. Hosszú köves út vezetett egy kis patakhoz, amiben kacsák, és más élőlények éltek.  Az autómnak támaszkodva vártam a sárga taxit, amit a barátnőmnek hívtam, ugyan is szerettem volna, ha tökéletes minden, mire ide ér. Egy utolsó simítást vetettem a kocsim motorháztetőjén pihenő pokrócra, majd megpillantottam Perrie-t. Haja lófarokba volt kötve, s ruhája egy farmerből, és egy divatos pólóból állt, amin az én arcképem festett.
- Szép hercegnő, eltévedt? – nevetve mondtam, s közben meghajoltam előtte, amire egy kis kuncogás hagyta el a száját.
- Tudja, kedves fiatalember, én a hercegemet keresem. Nem látta valamerre? – hangjában felfedeztem a játékosságot, de már vágytam a csókjára. Felegyenesedtem, s közelebb léptem hozzá. Karjaimmal körbevontam a derekát, s megcsókoltam.

A kocsim motorháztetején feküdtünk, egymás kezét fogva, s a csillagokat nézegettük. Mindig mást sikerült kiraknunk a furán elhelyezkedő fénycsóvákból.
- Nézd, az ott egy nyuszi! – mutatott egy pontra barátnőm, és ahogyan észrevettem, egyre izgatottabb lett.
- Szeretlek, nagyon – mosolyogva fordította felém a fejét, és hosszasan megcsókolt. Nem szabad búcsúzkodnom, de én el akarok köszönni tőle. Félek, hogy nem jövök vissza, és akkor bánnám, hogy nem tettem meg.
- Nézd, az egy szív alakú! – mutattam egy alakzatra, ami kirajzolódott a fényes csillagokból.
- Az a mi alakzatunk.
- Az Zerrie – enyém volt az utolsó szó, s nem beszéltünk többet. Élveztük a pillanatot, azt, hogy utoljára randizunk talán együtt.”

- Sorakozó! – hallottuk meg ugyan azt az éles hangot, ami már egy hete, minden reggel kitessékel minket az ágyból. Az egyenruha már rajtam volt, s már csak a sapkámat kellett magamra vennem. Megszoktam ezt az egészet, és már nem panaszkodom. A srácokkal beszélgetünk, de már egyikünk sem az a felszabadult, fiatal gyerek, akik voltunk. A hadsereg férfit kovácsol az emberből. Minden egyes itt töltött pillanat után az ember agya elraktároz egy-egy maradandó emléket.
Az őrmestert vártuk, hogy ellenőrizzen minket és a barakk tisztaságát. Mindenki az ágya előtt állt vigyázzban.  Jobb szemem alatti monoklimhoz nyúltam, amit tegnap este szereztem be. Megtanultam a leckét, miszerint nem szólunk vissza a szakaszvezetőnek. Korán reggel futni mentünk, s hát én elfáradtam a tizedik kilométer után. Megálltam és megszólaltam, hogy nem bírom. Behúzott egy hatalmasat, és azt mondta, ha nem futok tovább akkor ott helyben ahogy is ver. Tehát futottam tovább.

Miután az őrmester leellenőrzött minket, és a barakkot megállt egy hátsó ajtó előtt, s körbe nézett rajtunk. Féltem ettől az embertől, ijesztő, és egyben titokzatos. Az egyetlen ember, akit kedvel, az is Liam. A kislánya nagy rajongója, és ezért kedves is Leeyoummal. Furcsa, az biztos.
- Ma éleslövészet lesz csak! Sorakozó, és utánam! – ütemesen, és szinte dallamosan ordította a szavakat, amik csak úgy kongottak a szobában. A vízhang visszaverődő trappolása, megtörte beszédének hangját.

Az udvaron fel voltak állítva a táblák, amiket el kellett találni. Egymástól, olyan tíz méterre voltak, mi pedig több mint ötvenre. A fegyvereinkkel kellett sorba állni, és várni, hogy az előttünk levő srác, kilője a maga teli tárát.

~Liam~

A teljesítményünk szerintem magasan szárnyal némelyik fiatalé mellett. Sok minden történt velünk, és nem vagyunk olyan kis ficsúrok, mint azt mindenki gondolná.
 Azt sejtették volna, hogy vissza lépünk innen is, de nem tettük.
Azt hitték, itt sem bírjuk tovább egy hétnél, és sírva könyörgünk amiatt, hogy had mehessünk haza.
Bevallom, féltem, de már nem. Erős voltam, ami megtette a hatását. Minden tetszett megálltam, és minden próbát megcsináltam, még akkor is ha hajnali kettőkor ébresztettek fel. Zayn-nek voltak gondjai, egyedül a futásnál, de sikerült neki. A monokli, pedig elfog múlni, egy idő után.

A lő próba tökéletesen ment mindenkinek. Igazából, csak mi öten érdeklünk, senki más. Csak magunkra számíthatunk, és a többieket nem is ismerjük, s ha törnénk is magunkat, Ők akkor sem akarnának megismerni. Mert tudják kik vagyunk. Azt hiszik melegek vagyunk, de ilyenkor mondom mindig azt, hogy Ők nem tudják mi nekünk is milyen nehéz.
Nem tudják, milyen az, amikor az utálkozók, megfenyegetik azt az embert, akit te mindennél jobban szeretsz.
Nem tudják, milyen nehéz megfelelni több millió embernek, anélkül, hogy egyikük se legyen szomorú.
Nem tudják, milyen az, hogy gyors kajákon élni heteken keresztül, és alig aludni valamit.
Nem panaszkodom, soha, de azért néha még is kitörik az emberből. Én választottam ezt, én akartam énekes lenni, de nem sejtettem, hogy mindenkit, akit én szeretek, a rajongók többsége utálni fog. Pedig nem is ismerik. Ők nem tudják milyen, és hogy én miért szeretem. Csak azt, hogy boldog vagyok vele.

1 hete küldtem el egy levelet barátnőmnek, s még mindig nem válaszolt rá. Talán, már nem érdeklem, talán már nem akar engem? Próbálok nem annak a kisördögnek hinni, aki azt mondja, hogy már nem szeret, de kezdek kételkedni. Félek, hogy ha haza megyek, már más fogja a kezét, és engem csak kigúnyol.
Tudom, hogy nincs tökéletes ember, de Ő a számomra, mindig is az marad. Van benne valami varázslatos, amit az enyémnek mondhatok, és remélem még hatvan éves koromban is a birtokomban lesz. Szeretem, és ezen semmi sem változtathat.