Chapter 34

Sziasztok. Már pénteken, vagy tegnap fel akartam tenni az új részt, de a drágalátos internet úgy döntött, hogy elmegy nyaralni, és 2 napig nélküle éltem. Nem volt olyan rossz! :)
Csalódott voltam, a 2 komit miatt és az 5 tetszik miatt, de még is köszönöm. Hiába csak ennyit kaptam, még is szerintem az eddig leghosszabb részt hoztam. Mit tesz az unalom?! :)
Remélem tetszeni fog! HAGYJATOK NYOMOT!! :)
Jó olvasását.

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

"Miért ilyen nehéz? Tudom a nevem, de az életem nem? Azt mondják gyönyörű volt, és az is lehetne. Vajon mi történt?- Liam Payne,,

~Liam~

Az ablaknál ültem és néztem, ahogyan az esőcseppek versenyeznek egymással és az idővel. Kíváncsian vártam még is melyik általam 'kedvencnek' választott vízcsepp fog előbb végig futni az ablakon. Jobb elfoglaltságom nem támadt. Futni szerettem volna menni, azonban lábaim még mindig sajognak, de azt nem tudom mitől. Rose egy szót nem szól, mert szerinte sokkal jobb lesz, ha egyedül próbálom meg felidézni az elfeledett emlékeimet. De mi van akkor, ha én nem akarok emlékezni? Ha el akartam felejteni az életemet, és most sikerült. Szeretnék is emlékezni, meg nem is. Lehet abban az életemben volt valami olyan dolog, amire már nincs szükségem, és ezáltal az agyam kitörölte magából. Jó oldala is lenne annak, ha vissza térne minden egyes pillanat az életemből a fejembe, ugyan is nem tudok magamról semmit. Nem tudom a nevem, azt, hogy mikor születtem, kik a szüleim, és még a többi fontos dolgot. Mi van akkor ha világsztár vagyok 4 másik sráccal, akik várnak rám, de én még mindig itt vagyok? Mondjuk lehetetlen dolog, hisz nem is tudok énekelni. Vagy még is? Mintha valami erről is derengene, de ahogy elkezdek a múltamban áskálódni, egy hatalmas és élesen szúró érzés nyilall a fejembe, mint ha a sors azt akarná, hogy én örökre tudatlan legyek az életem első 20 évéről.

Laptopomat az ölembe fogtam és egy dalszöveget kerestem a neten, meg persze az ahhoz illő dalt is. Muszáj kiderítenem, még is miben van tehetségem, vagy mihez értek. Akár mi is volt az oka annak, hogy elfelejtettem mindent, újra emlékezni akarok. Lehet, hogy éppen a szerelmemet hagytam el. Vagy esetleg már gyerekem is van?
''One Direction Best song ever" című dalt dobta ki először a youtube szöveggel együtt.

- One Direction. Hm... - ízlelgettem magamban a szavakat, de nem jutott semmi sem eszembe. Ismerős volt, de lehet, hogy ebben a 4 hétben hallottam valahol. Énekelni kezdtem és a szám minden egyes dallama, és rímelő szava valamiféle homályt idézett fel az agyamban. A sötétség eltűnt, de semmit nem tudtam felidézni. Éreztem, hogy van valami közöm ehhez a dalhoz. Talán énekeltem ezt már valakinek?

- Gyönyörű a hangod! - a selymes hang hallatán megugrottam egy kicsit, majd az ajtó felé pillantottam, ahol Rose támaszkodott neki az ajtófélfának.

- Köszönöm. Ez a dal számomra annyira ismerős, de nem tudom, hogy miért. Dereng valami az életemből, de nem tudom a kis képkockákat összerakni. Nem tudok semmit magamról, egyedül csak azt, hogy hány éves vagyok. Mikor lesz már ennek vége? - hangom egyre jobban halkult és a könnyeimet lenyelve próbáltam erős maradni.

- Anya, meghoztam a pizzát és... - egy lány lépett Rose mellé, de amint meglátott engem elkerekedett a szeme és csillogni kezdett. - Liam - percekig egymást bámultuk, de nyilván valóan Ő tudta, kit is néz ennyire. Liam? Ez lenne a nevem? Olyan ismerős, miért nem tudok emlékezni? Olyan, mintha lebénultam volna, csak éppen nem valamelyik testrészemre, hanem az agyamra. Nem emlékszem semmire sem, pedig ez mindennél fontosabb volna a számomra.

- M…mit mondtál? Liam a nevem? – teljesen hülyén éreztem magam. Ők tudják az életem talán minden egyes mozzanatát, de én még a nevemet sem tudtam eddig. Rose egy apró bólintással jelezte, hogy a lány mellette az imént igazat állított. – Segítsetek emlékezni! Kérlek, tudnom kell, miért történt ez, de legfőképpen, hogy ki is vagyok valójában! – szinte úgy viselkedtem, mint egy tizenéves kislány, aki nem kapja meg a koncertjegyét a kedvenc bandája turnéjára.

- Magadtól kell rájönnöd drágám. Emlékezni fogsz, csak idővel. A nevedet már tudod, semmi sem ugrik be neked? – becsukott szemmel próbáltam agyamban a fogaskerekeket megindítani, de nem sikerült semmi. Olyan leszek, mint egy berozsdásodott bicikli, ami senkinek sem fog kelleni, és soha nem fogja senki sem szeretni. Akik eddig szerettek, a családom, a barátaim, már ha volt ilyen, mind elfelejtenek, mert beletörődnek az elvesztésembe. Tudni fogják, hogy valaha volt egy Liam nevű srác, akit szerettek, de elvesztették, így minek is foglalkozzanak vele?

- Emlékezz! – parancsoltam magamnak újra, s újra. A fekete foszlány eltűnt a fejemből és egy fiú jelent meg benne. – Emlékszem! – hírtelen felpattantam és olyan boldog voltam, mint még talán soha.  – Egy boltban voltam, és az eladó megszólított engem, a nevemen. Ennyi.

- El kell, hogy keserítselek, de ez 2 hete volt.

- Soha, semmi sem lesz a régi! - ugyan abba az ülés helyzetbe tornáztam vissza magamat az ágyon, majd tovább nézegettem az eső cseppek versenyzését. Egy dallamot kezdtem dúdolni. Ismerős volt, de nem mertem megemlíteni. Minek is halljam megint azt, hogy ezt most hallgattam valamelyik nap.
Amint Rose és a lány elhagyta a szobámat, azonnal hangosabban kezdtem énekelni. Tudtam a szöveg minden egyes hangját, sorát.

- „The story of my like i take her home.
I drive all night to keep her warm and time is frozen…”

~Harry~

Ismét egy esős és borongós nap. Ilyenkor minden rosszabbnál rosszabb emlék az eszembe jut. Átrágom magam ugyan azokon a hibákon az életben és megfejtem a rejtélyeket. Mióta Liam eltűnt, semmi sem olyan mint régen. A közösségi portálok mind azt találgatják, vajon mi lesz ezek után a bandával, Danielle-vel, Meena- val, és a szüleivel. Senki sem mer nyilatkozni, minden erőnket elvesztettük.
Dani, Perrie, El és Szilvi a konyhában sertepertélnek. Nem tartottam jó ötletnek Szilvit egy szállodába vinni, azok után, hogy se pénze semmije sincs. Segíteni akartam neki, mert nem akarom elveszteni. Valami furcsa érzés köt hozzá, amit nem tudok mihez hasonlítani. A szerelem nagyon régen látogatott már meg, így lehet, hogy éppen az próbál az agyamba férkőzni. Megbabonázott a személyiségével, a külsejével és a természetével. Pontosan olyan mint én, csak talán nem vesz annyira mindent véresen komolyan magára. Leperegnek róla  a rajongóktól kapott szörnyű, halállal fenyegető üzenetek, ami azt bizonyítja nekem, hogy kitartó. A legjobb az egészben pedig, hogy nem adja könnyen magát. Az emberek azt gondolják, ha sztár vagy minden a tiéd lehet. Közel sem így van. A szerelmért meg kell harcolni, elég keményen, de közben azzal is vigyázni kell, hogy a barátnőd megbízható legyen és ne egy rajongó, aki csak a titkokért legyen veled.

Egy újabb levelet bontottam fel, de most Liam kupacából. A szívem majd meghasad, ha arra gondolok, hogy többé nem láthatom. Egy számunkra fontos ember elvesztése, olyan mintha egy kisebb darabot levágtak volna a szívünkből. Soha többé nem fog vissza jönni. Nem élhetünk át többé „Lirry” pillanatokat, nem bunyózhatunk együtt. De még is leginkább Danielle-t és Meenát sajnálom.

- Hazza, gyere készen van a vacsora – Szilvi bájos mosolya az, ami ezekben a pillanatokba segíteni tud. Ő volna az az ember, aki ebből a mély gödörből - amibe a barátom halálakor belezuhantam – ki tudnak húzni.

- Rendben! – a kezemben gyűrődő papírt visszadobtam a többi közé és elindultam utána. Szemeim nem tudtak nem formás lábaira tévedni, ami miatt még nagyobb vágyat éreztem.

- Az istenit, Harry, fogd vissza magadat! – kicsi túlságosan is hangosan gondolkodtam, amire megfordult és egy kacsintással nyugtázta, a szólásomat. Miért is vagyok ennyire szerencsétlen? Miért nem cselekszem, amikor még mindig itt áll előttem?

- Várj, kérlek! – csuklója után nyúltam és magamhoz húztam. Éreztem a szívverését, de mégsem tudhatom magaménak. Nem mondhatom neki azt a bizonyos szót. Nem puszilhatom, ölelhetem meg akkor amikor akarom. Ő csak barátként tekint rám. Directioner, de nem tudom, hogy ki is a kedvence.

- Én nem vagyok éhes, elmehetnénk sétálni? – arckifejezéséből semmi bíztatót nem tudtam nem tudtam levenni.

- Persze! – karját elengedtem, és miután a srácoknak szóltunk el is indultunk. Hűvös volt az idő, de engem nem zavart, addig amíg nem fog esni. Félek attól, hogy nemet fog mondani. Azt hiszem kezdtem megszeretni, ami nem tudom, hogy jónak számít-e vagy sem.

- Harry, valamit szeretnék neked elmondani! – hangja komoly volt, de még is az a megszokott édesen csilingelő. – 2 hete veletek lakom, és nem fogom soha meghálálni neked azt, hogy befogadtál. Mindig is te voltál, és te is maradsz a favorit 1D tagom. És azt hiszem, eléggé kezdelek megkedvelni! – egy játszótér előtt álltunk meg, a gyerekek zsizsegése betöltötte az egész utcát. A fák zölden pompáztak, az ég kezdett kitisztulni.

- A számból vetted ki a szót – közelebb léptem hozzá, arcát kezeim közé vettem, de nem akartam rá mászni. Szemei tökéletesen csillogtak. – Ti magyar lányok mind ilyenek vagytok?

- Milyenek?

- Ilyen, csodálatosak. Sokkal másabb vagy mint az angolok, vagy amerikaiak. Van benned valami különleges, és természetes… Te, már vagy!

~Danielle~

Elveszíteni azt, aki számunkra a világot jelentette szörnyű. Elveszítjük az egyik felünket vele együtt. Tisztában vagyunk azzal, hogy elment, de még is bízunk abban, hogy visszajön.

- Srácok én elmentem. El, kicsit figyelnék Meenára? Megetettem, úgy hogy most egy ideig aludni fog, de nem sokára jövök!

- Persze, de merre mész?

- Még nem tudom! – hazudtam. Pontosan tudtam milyen helyre akarok menni. Beszélni akarok azzal a személlyel, akire mindig minden helyzetben számíthattam. Ő is elment, mégpedig egy olyan okból, ami nem az Ő hibája volt. Itt hagyott a legnehezebb helyzetben, és nem segített nekem senki. Egyedül maradtam és a táncba menekültem, aminek következtében megismerhettem Liamet, de ismét elveszíthettem valakit.

A temető üres volt, és csöndes, mint mindig. Soha nem szerettem ide járni, hisz ide csak halottakat jövünk ’meglátogatni’. Apukám 2008-ban hagyott el. Az iskolai kirándulásról érkeztem haza és értem igyekezett. Autóbalesetet szenvedett, és azonnal a helyszínen meghalt. Összeomlottam és soha nem beszéltem erről senkinek sem. Liam volt az első ember, akinek meg tudtam nyílni, és megbízni benne teljes mértékben. Minden embertől rettegtem, és meg is tartottam a távolságot. Anyukámmal sem beszéltem, így vele is fokozatosan romlott a kapcsolatom.

- Jaj apu… - amit a sírhoz értem, leültem a szélére és végig simítottam a szürke kősziklán, amin édesapám

fényképe díszelgett. Mosolya igazi volt, akkor készült, mikor elballagtam a gimnáziumból. Nem láthatta azt, ahogyan lediplomázom, azt ahogyan több mint húsz sztár mellett táncoltam, ahogyan Liammel boldog voltam,
és az unokáját sem.  – Olyan nehéz. Mindennél jobban szerettem, és azt ígérte, hogy haza jön. Miért kellett elmennie? Ha most itt lennél velem, és fognád a kezeimet, akkor sokkal könnyebb lenne! - könnyeim áztatni kezdték az arcomat. Elfordultam a képtől, és egy olyan zöld területet fedeztem fel, ahol egymás mellett vagy 1 millió sír feküdt. Csak egy kő állt a földben és arra volt rávésve a név, a születés és a halál napja. Közelebb léptem a bokrokhoz, amikkel el volt szeparálva és egy kisfiút fedeztem fel katonai egyenruhában. Az anyukája mögötte állt és egy zsebkendőbe szipogott. Nézte, ahogyan a kisfiú tiszteleg az apukájának. Egy papírt húzott elő a zsebéből, ami kissé össze volt gyűrődve, de még is büszkén mutatta meg az apukájának. Biztos vagyok benne, hogy a szelleme ott ült, és könnyezve nézte végig, ahogyan a pici gyermek elmesélni mit is ábrázol az általa firkantott papírdarab.

- Istenem, miért teszed ezt? Miért ilyen igazságtalan az élet? – az égre pillantva engedtem teret a többi könnyemnek. Hagytam, hogy eláztassák az arcomat, és a ruhámat is.

- Apu, kérlek vigyázz Liamre! El akarom felejteni, de tudnom kell, hogy valaki figyel rá. Ki kell törölnöm az életemből! – a sír felé motyogtam elfojtott hangom, majd egy integetés után ott elmentem….