Chapter 35~Danielle

Sziasztok! Sajnálom a késést, de mostanában el vagyok havazva. Próbálok előre írni, de az sem mindig sikerül. Ezt a 8. évet nagyon meg kell húznom, és jó felé haladok ;) Úgy hogy ha felvesznek a suliba, akkor nyáron és persze már a suli vége előtt nagyon sokat fogok írni nektek!
Nem vagyok annyira megelégedve ezzel a résszel, de azért reménykedem benne, hogy érkezik majd pár komi.
Lépjetek be az FB csoportért KATT IDE!!
Mindenkinek jó olvasását, és ne felejtsetek el véleményt írni, én pedig azon leszek, hogy előbb legyen rész. ;)




-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

"Emlékeim nincsenek rólunk, de tudom, hogy szeretlek. Danielle, milyen csodás név! - Liam Payne.,,

~Lou~

A takarót hónaljam alá tűrtem és próbált arra koncentrálni, hogy még is mennyi az idő. Az óra pontosan 6-ot mutatott, de szerelmem már mellettem támaszkodott a könyökén, és a kisfiammal játszott. Közöttünk feküdt, és közben gügyörészett.

- Jó reggelt szerelmem! - egy csókot adtam El szájára, majd azzal a mozdulattal még egyet még Lucien-nek is. A mosoly menyasszonyom arcáról levakarhatatlan volt, ahogyan a picivel játszott. - És neked is kis szerelmem! - vissza feküdtem eredeti helyzetembe, és néztem a plafont. Valahogy minden eszembe jutott, a boldogság mellett. Boldog voltam, mert az élet megajándékozott Lucien-nel, akit szinte Liam is pótolhatna, de az lehetetlen. Azt az ember, senki sem tudná helyettesíteni, az Ő szíve olyan hatalmas volt, hogy talán a második veséje ezért nem tudott működni. Nem volt akkora hely a testében, hogy az óriási szíve mellett már nem volt hely. Szeretném vissza kapni, fogalmunk sincs mi lesz a bandával sem. Talán vége lesz, de talán nem. Ha négyen folytatjuk a rajongók már lehet nem fognak minket szeretni.

- Már megint Liamen gondolkozol, igaz? - Eleanor orrát lebiggyesztette, majd egyik kezével végig simított enyémen.

- Nem tudok mit tenni ez ellen, nem fogom soha elfelejteni mit is tett értünk. Ha nem lett volna Ő, akkor már nem lennék itt. Az a bomba az Ő gépét érte el, és vele együtt robbant fel. Csak... azt nem értem, miért nem használta a katapultot? Mi lett volna, ha akkor megteszi? Lehet most valahol élne. Ha ezt tudnám, hogy használta megnyugodnék! - 4 hónapja történt mind ez, de most nyíltam meg talán a legjobban. A könnyek potyogtak a szememből, most először. Sokkal rosszabb volt magamban tartanom, pedig itt egy csodálatos ember mellettem, akinek mindent elmondhatok, még azt is amit nem lenne szabad, és nem tettem meg. Magamat hibáztattam, úgy mint a többi 3 srác, és emésztettük magunkat belülről. A szívem teljesen tönkre ment, és azt hiszem, ha nem lenne El és Lucien, akkor már rég bediliztem volna.

- Nem te tehetsz róla! Hidd el nekem, Liam boldogan néz le rátok onnan, ahol most van! Még mindig szeret téged, és szeretni is fog, amíg újra nem találkoztok! - szerelmem szeméből is potyogtak a könnyek. Neki is a legjobb barátja volt. Elmosolyodtam gesztusán, majd egy kis lökést éreztem a karomnál. Lucien volt az. Egy apróbbat lökött még magán és a hátáról a hasára fordult. Mindig fel tud valamivel vidítani.
Végül is, ha úgy nézzük ezek a könnyek örömkönnyek is lehetnek, de nagy része szomorú...

~Liam~ 

Rose és Diana a legrendesebb emberek a világon. Hihetetlen, hogy nem is ismernek, de még is befogadtak és segítenek nekem talpra állni. Szeretnek, pedig semmi közöm hozzájuk. Segítenek emlékezni, még akkor is ha minden reménytelen. Rajtam már nem segíthet semmi.

- Gyere Liam, menjünk sétálni! - Diana termett mellem, aminek hatására egy hatalmasat ugrottam. Kék szemei mindig csillogtak, amikor velem volt. Féltem az érzéseimtől, nem emlékszem milyen amikor az ember szerelmes, vagy vonzódik valakihez. Nem tudom, hogy én voltam-e valaha, és az milyen formában jött elő rajtam. Egyáltalán mi is az a szerelem? Tényleg két hülye egymásra találása, vagy valami sokkal több, amiben olyan érzelmek kelnek életre, amit az ember soha sem fog elfelejteni? 

- Diana, te voltál valaha szerelmes? - megint az ablakban ültem, de most már a mellettem ácsorgó lányra néztem, aki pulóvere ujját szorongatta. Mindig ezt csinálja, vajon mi lehet ott a kezén, ami miatt még huszonöt fokos melegben is hosszú ujjú pulcsiban jár? 

- Persze! Miért kérded, drágám? - ezekkel a drágám, édesem, szívem becézésekkel egyszerűen madárnak érzem magamat. Képes vagyok elszállni a földről örömömben, talán érzek iránta valamit? És ha az igazi életemben már van barátnőm, vagy nős vagyok, esetleg gyerekem is van?

- Milyen érzés az? 

- Csodálatos. Olyan mintha tudnál repülni. Amikor az a bizonyos ember veled van, nem ismersz lehetetlent. Mindig vele akarsz lenni, de persze van árny oldala is. Meg kell bíznod bennem száz százalékosan, mert ha nem teszed, akkor mindig amiatt fogsz rettegni, hogy most vajon hol van, meg ilyenek.

- Én miért nem tudok emlékezni? Miért vagyok agyilag sérült? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Kérlek mondd el, mert én bedilizek! - elé térdeltem és úgy kérleltem. Kezeit az enyémbe fogtam, de éreztem, hogy megremeg. Fogalmam sincs engem milyenfajta érzés fogott el, de tetszett. 

- Pillants a kezedre! - könnyes szemeiből szomorúság tükröződött. Mutató ujját egy pontra tette a kézfejemen, ahova én is oda pillantottam. Egy fekete tetkó virított ott, de az azonban csak egy betű volt. Egy D betű. 

- Danielle! - egy-két dolog villant be, de nekem már az is elég volt. Felérte egy milliárdnyi összeggel is. Az XF-ban ismertem meg, és 2 éve együtt vagyunk, lassan három, de akkor mit is keresek én itt? Miért nem mellette vagyok, ha szeretem? Nem fér a fejembe, hogy még is mi történt velem.

- Bizony. Szereted, és mellette a helyed, nem pedig mellettem... - kijelentése végén szájához kapta kezét és sajnálattal teli tekintettel meredt rám. Szóval, akkor most tetszem neki, de nekem Danielle-t kell szeretnem?

- Miért vagy belém szerelmes, hisz nem is ismersz. Nem tudhatsz rólam semmit, hiszen, én sem ismerem magamat.

- Sokkal jobban ismerlek, mint azt te valaha is gondolnád....