Chapter 37

Sziasztok! Tudom, hogy ez egy pöppet rövidebb rész lett, és nekem egyáltalán nem is tetszik, de mivel a mai programomat elnézve csak is az aktív pihenés szerepel benne, megírok nektek még egy részt, és szerdán, csütörtökön megkaphatjátok! :D Mostanában egyre több TZ-t írunk, aminek szerintem egyetlen diák sem szeret, és nekem is kezd betelni vele a hócipőm, de muszáj tanulnom.
Köszönöm a komikat! :D
Jó olvasását, és VÉLEMÉNYEZZETEK! :D
Aki még nem csatlakozott az FB csoporthoz, az nyugodtan megteheti :
ITTTTTT


-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------


"Az emlékek elmennek, de egyszer visszajönnek, csak egy kis segítség kell nekik! - Liam Payne,,

~Liam~

Egy színpadon álltam. Egyedül. Csak én és a mikrofonom voltunk. A reflektor fény csak engem világított meg. Nem láttam mi van előttem, vagy mellettem. A félelem valamilyen szinten bennem bújkált, de még is nagyobb vágyat éreztem az iránt, hogy a hangomat használhassam. Az éneklés az életem, a dalszöveg a történetem. Az írásaim árulják el rólam a legtöbb dolgot. A csalódásokat, a szerelmeket, és a boldog pillanataimat is.
Halk gitárszólót észleltem, lábaim automatikusan dobolni kezdték az ütemet. Szemeim lecsukódtak és egy másik világba repültem el. Ahol nincs szenvedés, csak boldogság. Ahol nincsenek rossz emberek, csak szeretet és tisztelet.
"Shut the door, turn the light off
I wannak be with you
I wanna feel your love
I wanna lay beside you
I cannot hide this even though i try,,

A szólóm befejeztével már nem csak engem világítottak meg a lámpák, hanem mellettem még négy srácot is. A jobboldalamon egy göndör barna hajú, aztán egy fekete borostás srác állt. A másikon pedig egy szőke hajú és egy csíkos pólós. Egyszerre fogták meg mikrofonjukat és kezdtek énekelni velem együtt. Ők a legjobb barátaim, kikkel egy bandát alkotunk pontosan 3 éve. Ezalatt a hosszú idő alatt bejártuk a világot, de még sem találkoztunk az összes rajongónkkal.
Előttem a fények felvillantak, ami a szemem elé tárta az egész arénát. Több ezer Directioner sikítozott, sírt és őrjöngött csak mert "beszélni,, kezdtünk. Szeretnek és támogatnak minket, pedig nem is ismerjük őket. A legjobb emberek a mi rajongóink és ezt bátran merem állítani.

Egy hatalmas villámlásra és zajra ébredtem fel. Csak álom volt. Álmodtam, hogy a barátaimmal lehetek. Az ablakom tárva nyitva volt, amin az eső szinte csak úgy ömlött be. Sietősen battyogtam a nyitott fához és zártam vissza, majd a radiátornak dőltem úgy, hogy fenekemet melegítse. Emlékszem. Mindenre. Hazza, Lou, Zayn és Niall a legjobb barátaim. Pezz és El, Zayn és Lou barátnői. És Danielle az, aki megdobogtatja a szívemet minden egyes pillanatban. Nélküle nem volna élet számomra. Hogy is felejthettem el Őt?
Miért kellett 5 hónapon keresztül abban a tudatban élnem, hogy Diana-t kell szeretnem, csak elfelejtettem őt, miközben engem otthon vár a menyasszonyom, aki azt hiszi, hogy meghaltam? De talán a legfontosabb kérdés, ami megfogalmazódott bennem. Mit ártottam én Rose-nak, hogy ezt akarja velem tenni? Miért akarnak engem kisemmizni? Soha sem tettem semmi rosszat, kivéve amikor az egyik tanáromnak nem köszöntem meg azt, amikor előreengedett az osztályteremben az ajtóban.

- Liam, jól vagy? - két nő jelent meg az ajtómban és félős szemekkel vizslattak engem. A hangok nem akartak kijönni a számon. Igazából beszélni sem akarok velük. Mi értelme lenne annak is? Tőlem semmit nem fognak megtudni, most én jövök a szórakozásban.

- P...Persze! - egy mosolyt erőltettem az arcomra, ami inkább vicsorgásra hasonlított, de nekik megteszi. Szem forgatva csuktál be az ajtómat és hallottam, ahogyan elmennek.

***

- Elmentem, majd jövök! - egy ordítás után hangosan csaptam be magam mögött az ajtót és a garázs felé igyekeztem. Beszálltam a kocsiba és a gázra tettem a lábamat. Láttam, hogy Rose és Diana is felém igyekeznek, de semmi kedvem a orrukra kötni hova megyek, hisz' Ők sem mondták meg ki vagyok.

2 óra utazás után megérkeztem a számomra kedvelt házhoz. Az ajtóban egy babakocsi állt, biztosan Eleanor van itt. Danielle-nek gondolom dolgoznia kellett.
A fehér ház felé lépkedtem és a szívem egyre hevesebben vert. Mi van akkor, ha már elfelejtett és boldogan él egy másik pasival? Lehet, hogy már azt sem tudja ki vagyok!
'Fejezd már be ezt Liam' - szólalt meg egy hang a fejemben. A csengőre tettem az ujjamat, de nem nyomtam meg. Eszembe jutott, hogy a virágládában van egy pótkulcs, ugyan is szerelmem már többször a házban felejtette a kulcsát, mikor én bezártam.
A kulcs elfordult a zárban és a szemem elé tárult a szeretett házunk. Eper és étel szag terjengett a házban. Millió és egy játék hevert a földön, vagy az asztalon. Mi történt itt? Eleanor ide költözött vagy mi?

A konyha felől mozgolódást hallottam és arra igyekeztem. Megláttam szerelememet, aki a konyhában sürgött forgott. Csak egy kisebb fal választott el tőle. Csak pár tégla, és olyan közel érezhettem volna magamhoz amennyire csak akarom, de nem tettem. Inkább neki támaszkodtam az asztalnak és vártam, hogy kijöjjön az általa imádott helységből.
Kezeimet a mellkasomon kulcsoltam össze, mikor hallottam, hogy kijön. Féltem a reakciójától. Esetleg nem hiszi el, hogy én vagyok, vagy pedig már nem szeret. Az lehetetlen lenne, hiszen 3 év szerelmet nem lehet csak úgy eldobni. Az túl sokat ért mindkettőnknek.

- Szia... - köszöntem rekedt hangon. Danielle szemei kitágultak és a kezében pihenő tányért a földre dobta, hogy kezeit a szájához emelhesse. Szeme könnyekkel telt meg, és a lábai remegni kezdtek. Karjaimat széttártam és vártam, hogy végre megöleljen. Lassan 1,5 éve nem láttam. A leveleit nem kaphattam meg, így ezáltal gondolom Ő sem az enyémet.

- De... Te... Hogyan? - hangja akadozott, de én nem válaszoltam. Érezni akartam, hogy most már tényleg az enyém, habár a félelem még mindig bennem volt. Mi van ha mást szeret és én pedig hiú reményekkel táplálom magamat?

- Mindent el fogok mesélni, csak annyit árulj el nekem, hogy még mindig engem szeretsz-e? - kissé eltoltam magamtól és szinte már majdnem sírtam.

- Soha nem fogok jobban szeretni mást, mint téged! - amint ez a mondata elhangzott baba sírást hallottam. Ijedten néztem szerelmemre, és azt reméltem, hogy ez nem az a mire gondolok. Ugye nincsen gyerek egy másik pasitól? Túl nehéz volna abban a tudatban élnem, hogy mással volt együtt. - Nyugodj meg, és várj!

Szememmel kísértem, ahogyan eltűnik a lépcsőn. Egyedül hagyott a gondolataimmal, amikbe lassan beleőrülök. Kevesebb mint 10 órája tudtam meg, hogy ki is vagyok. Most pedig azt, hogy Dani anya. Ez azért szerintem kicsit sok egy emlékezett kiesésű, háborúban majdnem meghaló ember számára. Végül is 1,5 és igen hosszú idő, és vele is sok minden történhetett.
Egy kisbabával a kezében sétált le a barna, fa lépcsőn és felém igyekezett nagy mosollyal. Fogalmam sem volt mit tegyek. Nem voltam még ilyen helyzetben. Most örülnöm kellene, vagy pedig sírnom amiatt, hogy szerelmem már anya. És ahogy elnézem a kicsi már lehet fél éves.

- Meena, Ő itt az apukád! - amint meghallottam az utolsó szót, könnyek gyűltek a szemembe. Kikaptam Dani kezéből a kislányt és magamhoz szorítottam. A könnyeimben benne volt a megkönnyebbülés, a fájdalom, és az öröm is. Örülök, mert az enyém a kicsi, fáj, mert nem lehettem mellette, mikor terhes volt és megkönnyebbültem, mert nem volt más pasival.

- De... Mikor, és hogyan?

- Szerintem azt tudod te is nagyon jól nagyfiú, hiszen 22 éves vagy!

Egy mosollyal nyugtáztam a dolgot, és megcsókoltam szerelmemet. Végre másfél év után újra boldog lehetek. Az életem most rendben lehet, de előtte még meg kell leckéztetnem Rose-kat. Vagy legalább is egy kis bűntudatot okozni nekik, de vigyázva.
Hiszen, családom van...